Érkezik lassan a kormányspam, lehet egyéni vérmérséklet alapján kitölteni és visszaküldeni, cetlikre tépni, bosszankodni vagy örvendezni. A Helsinki Bizottság szerint az is megoldás lenne, ha üres boríték visszaküldésével meghekkelnénk az egészet. Jó, utóbbi Orbánék hülyeségére nem orvosság, de mindenképpen látható jele lenne a másként gondolkodásnak. 

Miután jobb megoldás nem jut eszembe, én ezt fogom tenni. 

Már csak azért is, mert a HB szórólapjára nyomott Kossuth és a mondanivaló eszembe juttatott egy gondolatmenetet. Évezredes hagyománya van annak, hogy hol tőlünk menekül valamelyik prominensünk, hol mi fogadunk be hazájában üldözötté vált idegent. A lengyelekkel gyakorlatilag az államalapítás óta kialakított viszony, hogy hol mi nekik, hol ők nekünk nyújtanak politikai menedéket. 

Bezprym herceggel, Szent István lengyel származású unokaöccsével kezdődött az egész. A menekülő herceg a Balaton felvidéken kapott birtokot a nagybácsitól, letelepedett és egy későbbi kétharmad buktató fideszfészket - Veszprém - neveztek el róla. Amikor fordult a kocka akkor meg az Árpád házi hercegek, András, Béla és Levente kaptak lengyel oltalmat, majd I. András a segítségükkel ült a trónra végül. I. Béla harcolt a pomerániai törzsek ellen a lengyelek oldalán, vitézségéért jutalmul királylány kezet kapott, mint a mesében, fia  I. (Szent) László királyunk is Lengyelországban született. László királyunk menekülő nagybátyjának, II. Boleszlávnak nyújtott "politikai menedékjogot". 

Az Anjou-k alatt Nagy Kázmér az általa alapított krakkói egyetemen látta vendégül a tanulni vágyó magyar fiatalokat, pálos szerzeteseink kolostort alapítottak Jasna Górában. Mohács után Szapolyai keresett támogatást a lengyel udvarnál, később az onnan menekülő unitáriusok találtak menedéket Erdélyben. Báthori István lengyel király lett és próbálta kibékíteni a lengyel nemességet egymással, III. Sobieski János Szent Ligába csatlakozó hadai segítettek kiűzni a törököt az országból. A Habsburg uralom alatt a kurucok és Rákóczi számíthatott baráti befogadásra és segítségre, a felosztás utáni lengyel forradalomban és leverése után az emigrációs hullámban ők számíthattak miránk.

Az 1848-as forradalomból kivették részüket lengyel barátaink is Bem és Dembinszki vezetésével, amit 1863-ban Eszterházy Ottó és Herman Ottó (igen, az a Herman Ottó) a forradalmuk támogatásával hálált meg. Elbukása után a lengyel emigránsok ismét nálunk találnak menedéket és munkát. 1939 szeptember elsején a III. Birodalom és a Szovjetunió csapatai lerohanják Lengyelországot, szeptember hetedikén a Teleki kormány minden diplomáciai nyomás ellenére megnyitja a határokat a menekülő lengyelek előtt. 1956 október 23. a szovjet rendszerrel szembeforduló lengyelek melletti szimpátiatüntetésből alakult ki, a forradalom alatt pedig véradással, gyógyszer és élelmiszer szállítmányokkal segítettek ők minket.

Mi köze ennek az egésznek a bevándorláspolitikához mikor Lengyelország is Uniós tagállam?

Talán csak annyi, Orbánnak köszönhetően az évezredes barátság összement, mint gyapjútakaró a főzőmosásban, és hálát adhatunk az égnek, hogy I. István nem volt akkora korlátolt tök, mint Orbán. Mert akkor asszem máshogy alakul a magyar történelem.