He, Tík!

Igen, ti, akiket már a megszólításban sem merek a népemnek nevezni. Mert már nem tudom mik vagytok, de azt igen mik nem: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tagjai. Itt hagytatok egyedül a parlamenti gombnyomógépsorral, a népfront-menetesekkel, és ezt a Bayert se vitte el - még - az ördög. Én meg félek. Nagyon. Tegnap este néztem a Kunigunda híradó élő közvetítését a Szalay utcai rendőrség elől, és bizony mondom néktek magamba fordultam mélyen. A tátongó üresség nem lepett meg, az uralkodó jótékony sötét sem riaszt, gyakran menekülök belé, de most valami világító fehérség törte meg a máskor oly megnyugtató egyhangúságot. Egy fecni volt gyerekek, rajta kézzel írott ákombákom betűkkel a következő állt:

Ha én lennék idősebb 25 évvel, most pártot alapítanék ellened, a leváltásodra szervezkednék legjobb tudásom szerint, te pedig a most történtekért felköpnél és aláállnál. Szégyellek, te kádári eszközöktől vissza nem riadó, hazudozó autokrata kretén! Bazmeg!

Üdv, Orbán Viktor, 1988. 

Kell részleteznem milyen érzés volt ez, vagy elképzelitek? Megtámadtam magam, és ifjúságom majdnem kilépett a nerből. Mindez miért? Mert egy pillanatra elvesztettem a fejem, és túlnyomtam a leckéztessétek őket(!!!) gombot? Felfoghatatlan hogy lehetek ennyire méltánytalan magammal szemben. Elvégre a meghátrálás és keretszám igazítás után joggal várhattam volna a méltató szavakat, mosolygó arcokat és a pajzsot, amire emelve engem hordott volna körbe a diákság a fél városon. Kiküldöm hozzájuk a lakájt, mire azzal jön vissza, hogy adjam írásba az összes ígéretet? Vadöfakk, baszki? Ezek ennyire csak a tanulással foglalkoznak, hogy nem tudják mennyit ér az írásba adott és aláírt szavam? Pedig idén megmutattam elég világosan például a Bankszövetségnek, hogy a seggüket kitörölhetik az írásba adott szavaimmal és aláírásommal. Ezért dolgozok éjt nappallá téve fáradhatatlanul, hogy azt se tartsák számon kit vertem át az idén, és hányszor? 

Csoda, hogy ilyen körülmények között elvetem a sulykot? Az hajigálja rám az első kádárista barom jelzőt, aki nem ugyanezt tette volna! Nem figyelmeztettem őket eléggé a Magyar Nemzet listájával? Nem okulhattak volna a Balatonalmádiban tapasztaltakból? De, de és de, igenis okulhattak volna, igenis tanulhattak volna, igenis respektálhatták volna az igyekezetet, amivel megpróbáltam figyelmeztetni őket, hogy ne piszkálják a bennem lakó látens Kádárt, különben sírás lesz a vége. Mert olyan ez, mint az otthonról hozott viselkedésminta. Ha engem vertek Kádár alatt, akkor őket is igazán begyűjthetik a rendőrök egy kis szívatásra alattam. Na még olyat, nem árt az meg senkinek, ha megtapasztalja a zárkát, megismeri az eljárást. Örüljön neki a hálátlan köcsög, hogy annyit azért fejlődünk az elmúlt két évtizedben, hogy már nem kell a "leestem a lépcsőn és bevertem a fejem, azért van rajta gumibot méretű pukli" kezdetű nyomtatványt kötelezően aláírni egy ilyen vizit végén. 

De ahogy néztem a Kunigunda híradót rá kellett jönnöm, ezek fogyatékosak, autisták, vagy én nem tudom a mai gyerekek mifélék, de egyrészt nem mentek haza, hanem megszálltak egy utcát, másrészt meg kiengedett társaikat hősök-hősök skandálással fogadták - ami ma nekem járt volna(!!!!) - sittes köcsögök röhincsélés helyett. Ez volt a pillanat, mikor a belső sötétembe akartam vonulni megnyugvást keresve, de tudjuk ott mit találtam. A helyzet pedig innentől válik végképp kétségbeejtővé. 

Egykori önmagam már megtagadna, ha tudna, a diákok nem félnek és nem tanulnak akárhány példát szórok eléjük, mögöttük meg ott állnak a szüleik, nagyszüleik, akikben felidéztem régen elfeledni akart emlékeket a mai sulyokvetéssel. Én legyártottam a rendszerem mártírjait, mert ezek a szemetek elzavarták az összes körülöttük settenkedő ellenzékit akit csak lehetett, volt pofájuk rögtönzött moderátorokat állítani a bezsuppoltak helyére, akik időről időre figyelmeztették a többieket, hogy lakott környéken módjával hangoskodjanak, ne szemeteljenek, egyszóval civilizált, europér diákoknak látsszanak velem, a megidézett pártállami Gonosszal szemben. Elképzeltem, hogy a szüleik otthon mennyire rágtak be az eljáráson, hogy nagyszüleik ötvenhatot kezdték emlegetni, és generációk értettek egyet a bukásom szükségszerűségében. Mert én, a családbarát szentfazék ráemeltem a kezem a gyerekeikre és unokáikra. Hozzányúltam azokhoz, akikért bármire képesek mérlegelés nélkül.

Basszameg. Számomra egy nappal hamarabb érkezett az apokalipszis, képemet családok sokasága ragasztja ma saját gyűlölt ellenségeik piramisuk tetejére. Én meg eljutottam addig a pontig, hogy már szinte remélem: a maják nem tévedtek azzal a világvégével kapcsolatban. Elmúlni a világgal együtt kevésbé lenne fájdalmas, mint a verdikt ami kinéz néhány hónap múlva nélküle. 

Csókpuszi izé, ni, én, a Viktor.