"S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?"

Mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember teljesen kiforduljon önmagából? Ahogy öregszünk a rutin meg az évek megváltoztathatnak-e annyira, hogy nyomokban sem hasonlítsunk önmagunkra? Elfelejthetjük-e ifjúkori önmagunkat, válhat-e a vér vízzé, szabad-e hagyni, hogy az egykori izmok helyén végleg átvegyék az uralmat az eltotyakosodást jelentő zsírpárnák?

Ezek a kérdések jutottak eszembe, mikor elolvastam a stop.hu cikkét az iráni bloggerről, aki hazánkban akart politikai menedékjogot kérni. A ténytől magától először felröhögtem: ide menekülnél cimbora, ahol nyárig tartó szabad szájalás után ki tudja mi lesz a sorsa a sok pofázónak? Ide, ahol a politikai paletta egyik felén a blogger lassan szitokszónak számít, ahol legkevesebb igény a vélemények nyilvánosságára van?
De aztán elszomorodtam. Mert, ha természetesnek veszed, hogy a szabad világban élsz, és leugathatod (még) magát Orbán Viktort is, akkor a Magyar Köztársaság Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának velejéig cinikus elutasítása fájdalmasabb, mintha a tarkódat verné valaki péklapáttal:

"Iránban mindig is hagyománya volt mind az írott, mind az internetes sajtó cenzúrájának, így a felperesnek is tudnia kellett arról, hogy ezek a cselekmények milyen következményekkel járhatnak hazájában".

Nem volt az olyan régen, amikor ebben az országban is "hagyománya" volt a cenzúrának, és mindenkinek tudnia kellett milyen következményekkel járt ennek megsértése. A rendszerkritikusokat itt sem szerették még akkor sem, ha maga Stumpf István pátyolgatta, és Pozsgay tartotta szemmel áttételesen a MISZOT-on keresztül őket. Ha ők, a szamizdat mozgalom, és az ellenzéki kerekasztal nincsenek, akkor rendszerváltás sincs, és az ilyen indoklást leíró vezérgyökér velünk együtt a kitudja hányadik ötéves terv alapján építené a szocializmust.

El lehet ezt felejteni? Az, akit akkor joggal neveztek forradalmárnak nem tartja országa szégyenének, hogy két évtizeddel a rendszerváltás után ilyen az általa vezetett államban hivatalos szerv szájából elhangozhat? Mit szóltak volna mondjuk az ötvenhatosok, ha a politikai  menedékjog iránti kérelmüket ezzel utasítja el valaki: takarodjatok haza a francba, nektek tudnotok kellett, hogy a népfölkelés és rendszerkritika mivel jár!

Szomorú, hogy egyértelmű kiállás helyett - ha a bíróság nem semmisíti meg az ítéletet - a végén képesek leszünk kiadni a jóember annak az országnak, ahol csak januárban 66 embert végeztek ki.Hiába, így megy ez egy olyan helyen, ahol a forradalmár pocakot ereszt, a köszvény, a szelektív amnézia kínozza, és a forradalma is kizárólag a fülkére korlátozódik. Egyszerűbb nem tudomást venni róla, hogy Iránban pont olyan szabályok szerint játszanak, mint itt tették alig pár évtizede. A modern iráni szamizdat atyja, Hoszein Derakszan jóvoltából az irániak megismerkedtek az internet korlátlanságával, és mára a legaktívabb netes közösséget alkotják. 60-100 ezer rendszeresen frissülő blog jut 23 millió előfizetőre, persze, hogy a rezsim üti vágja őket ahol éri. Náluk nem a vita megy, hogy kiterjed-e vajon a hatóság jogköre rájuk, nem a határt keresik, hogy az "anyád" még vélemény, a "kurvaanyád" meg sértheti a közerkölcsöt némi készpénzért.

Arrafelé más szabályok vannak. Derakszan például 19 évet kapott, mert felbujtott a rezsim ellen, Omid Mirszajafi viszont elhunyt egy iráni börtönben miközben büntetését töltötte. Nem kell tehát egyik bíróságnak sem azon gondolkodni, hogy vajon egy Iránból menekült bloggert "hazaküldése esetén fenyegetné-e üldözés vagy bármilyen súlyos sérelem."

Így a médiatörvény vita közepén kényelmes és hatásvadász volna most párhuzamot vonni a két ország között. De nem volna igaz. Mi nem tartunk itt, és meggyőződésem, hogy soha nem is fogunk. Orbán nem szereti a kritikát, megérti a viccet ezért utálja, a médiatörvény átdolgozásra szorul, a Médiatanács összetétele is nélkülözi a jóízlést, de Orbán nem Ahmadinezsád. Sokkal inkább egy kiöregedett fotelforradalmár, aki elfelejtette milyen értékekért harcolt egykor.

Jó lenne, ha az a fiatal, energikus srác még egyszer felszínre törne és kikacsintana, és nem egy elmúlásról szóló Petőfi idézettel kéne emlékeztetni, hogy múlik az a szörnyű idő.