Érdekes kakaskodás alakult ki tegnap a Nagy Büdösben, az ország második eláderesítésének "ünnepnapján". Vona Gábor kilencven méteres sprint után becsúszott Orbánnak, aki nyilván visszarúgott, és próbálta eltalálni szarva közt a tőgyit.
A frappánsnak gondolt visszarúgás viszont elég sutácska lett. Simicska zsebében ülőzni nem túl nagy kockázat, hülyemagyarázatba bonyolódni sokkal nagyobb. Vona az elmaradt ügynöktörvény számonkérése közben lehet, hogy Simicska zsebében ül, de onnan is kínos, ha emberkedés közben az adatbázisokban turkálást ajánlgat az ember, miközben egy egyszerű guglizás kidobja ezt itt:
Innentől viszont érteni véli az egyszeri ember mire célzott Vona mikor azt mondta:
tisztában vagyok azzal is, hogy az ön családjában is volt olyan, aki 1956-ban ügynökként dolgozott az ÁVH-nak.
Bónusz a
„Ki meri mondani: soha nem voltam ügynök, sosem adtam sem szóban, sem írásban jelentést senkiről? Kimeri mondani?”
kérdésre sem aszonta az egyfejű, hogy igen bazmeg, ki merem mondani, hanem elkezdett többesszámban beszélni, az "én"-ből "mi" lett, meg másik oldal, meg harsány csicskapártozás. Mintha az releváns válasz lenne, és visszavágásra alkalmas eszköz. De nem az akkor, ha a fenti kérdésre egyértelmű kijelentés helyett mismásolás a válasz, ez meg a fűszer rajta. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mit mer kimondani az ember világosan, és mit nem mer. Az addig oké, hogy picsába a píszível, csicska-köcsög-faszombazmegeljétek egymást nyugodtan, a Nagy Büdösnek méltósága úgysincs már időtlen idők óta.
De mikor ezzel helyettesítenétek egy tökegyszerű kijelentő mondatot, akkor ugyan vicceske, csak hatástalan.
Az utolsó 100 komment: