Fészkelődött, mert a seggét törte a pad. Kényelmetlen volt és kemény, azt a régi kerti lócát idézte föl benne, ahol a csínytevései általában kínos véget értek. Feszengett és zavarta a csönd. Sokan voltak a teremben, de mintha szüneteltetnék a légvételt, úgy ültek ott. Csak a tekintetek szúrását érezte a hátában, mire önkéntelenül elmosolyodott. Még most is. Még most is hangtalanul félnek. Tőle.

Felidézte magában azokat a napokat. Micsoda dicsőséges pillanatok voltak! A várakozás lopott izgalma amíg a törvényszöveget átzavarták a Nemzeti Törvénygyáron, az elégedettség tudata, mert bár tudta, hogy többeknek nem tetszik ez az egész, mégis kussoltak lehajtott fejjel az igen gombjuk felett. Aztán megtörtént. Csak úgy, minden átmenet nélkül lett mindenható ott helyben. Várta a jelet, egyre csak várta. Ezerszer eljátszott a gondolattal, mit fog érezni, ha megtörténik? Leteperi és maga alá gyűri a gondolat, hogy bármit megtehet? Vagy jön majd egy szikra, ami belobbantja a tagjait átjáró bizsergést, a pillanat nagyszerűségétől felrobban a belseje, és saját zsenijétől kerül eufórikus állapotba?

Csalódott volt, mert semmi ilyen nem történt. Nem fordult ki sarkaiból a világ, a fejében sem szóltak a fanfárok, és még Lázár is olyan képet vágott, mint aki nyers disznó bélben pácolt halepét reggelizett. Mérgében intett egy rövidet az alkalomra váró sameszeknek, akik máris indultak a padsorok között a célszemély felé. Amint megbilincselték jobban érezte magát. A gyomrát szorító érzés elmúlt, és a szemei előtt táncot járó csillagok is visszafogták magukat. Körbenézett a teremben, ahol minden szempár rá szegeződött. Fölényes mosolyra húzta a száját, fejével intett kegyencének, aki a nyomába szegődött ahogy elhagyta az üléstermet.

Az udvaron meleg volt, a nap égette az alkarját amíg az ingét tűrte felfele. A tér közepén emberi alak kuporgott egy tőkéhez láncolva félmeztelenül. A gyenge szélben is orrába kúszott félelmének szaga, és egyszerre elkezdte érezni amire odabent hiába várt. Közelebb lépett az alakhoz és élvezte, ahogy testét elönti az adrenalin. Átszellemülve vette kezébe a korbácsot, rámarkolt a nyelére jó szorosan, majd kegyencére pillantva egy biccentéssel megadta a jelet. A szíj belecsapódott a húsba, hurkákban hasadni kezdett a bőr, felhőként kezdte beborítani őket a vérpermet.Régóta dédelgette ezt az álmot magában, de legmerészebb pillanataiban sem gondolta, hogy ellenségének ordítás-szimfóniája ilyen elégedettséggel fogja eltölteni. Az ordított ahogy bírt, ők ketten meg magukból kivetkőzve csépeltek ki belőle újabbnál újabb visításfutamokat. Ezt akarta a nép! - hajtogatta magának az önigazolást - erre adtak felhatalmazást! Jól mondta Lázár, minek az ilyennek ügyvéd negyvennyolc óráig? Majd itt kidalolod amit kell, hallod, te rohadék?!

Kifulladva megállt, mert valami furcsát érzett magán. Karja elfáradt, tüdeje oxigénért könyörgött, szíve vadul zakatolva ki akart ugrani a mellkasából, mégis könnyednek, lazának és felszabadultnak érezte magát. Az ágyéka kemény volt és forró, a nadrágján átütött izgalmának leve. - Jogállam, mi? -Neked, büdös paraszt?! - ezzel búcsúzóul hozzávágta a korbácsot, és a csattanás visszhangjától kísérve bemasírozott az épületbe. Az ajtóból azért még visszaszólt kegyencének: - ne feledd a fényképet róla! Küldd szét az ortodox hívek levelezőlistájára, már várják!

Hangos kopogtatás hozta vissza a jelenbe. Érzékei nehezen szakadtak el a retinájára vetített képtől, de a mellé lehuppanó ember szava kijózanította. - Kiszabadították, hallod, őt éljenzik! Szóra nyílt a szája, de félbeszakította a hivatalos hang: a vádlottak álljanak fel! Oldalra pillantott, és a kusza tekintetű szemüveges arcba bámult. Az arcra kiülő rettegést felismerte, az tulajdonosát hirtelen nem. - Kiafasz lehet ez? - tépelődött magában, mert humorát a végsőkig megőrizte, mint dajcstomi. Feltápászkodtak, majd égő tekintettel a bíróra néztek.

- A Magyar Köztársaság nevében! - kezdte az - kihirdetem az ítéletet: a vádlottak bűnösek 2010-2014 évek közötti felelőtlen gazdaságpolitika, és államadósság növelés bűncselekményekben.

A tömeg most először felzúgott, megkönnyebbül sóhajok és nevetgélés zaja töltötte be a termet. Most értette meg, ez itt a végállomás, innen nincs se ígéret, se retorikai bravúr ami kimenthetné. Lerogyott a padra, és amíg a bíró az részletes indoklás olvasta föl, magában dühöngött: ez nem lehet, neki felhatalmazása volt! Akár arra is, hogy olyan törvényt kreáljon, ami ellenkezik minden joggyakorlattal, emberi és politikai normával, és amiért őket most elítélik! Különben is, a haza nem lehet ellenzékben, cellában meg pláne nem lehet basszátok meg! Lángoló arcát ráhajtotta az asztalra, megnyugvást remélt, de a itt is utolérte egy vekker berregése. Az agyát abban a pillanatban elöntötte a vér, két kezével rámarkolt az asztal lapjára, és mérgében indulatból igyekezett lefejelni azt.

Az ütés az orrát érte, amiből egy reccsenés után eleredt a vér. A teremszolgák körbeállták és lefogták, de még a szorításuk fogságában vergődve is hallotta a bénasága láttán felharsanó röhögést. - Én vagyok a rend! - ordította - én vagyok az államadósság elleni harc, az alkotmány, a törvény, a gazdaság, én magam vagyok a nemzet és az állam! Kapálózott még egy darabig, mire a teremszolgák egyre határozottabban terelték az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna még megütötte a fülét egy félhangosan elejtett sommás vélemény:

- Egy kibaszott mártír vagy apám, a fülkeforradalom mártírja!