"Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről az államtitkárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
Rózsikának úgyis napszúrása vagyon."

Hoffmann Rózsa a tanévkezdet közeledtével körbehaknizza az országot, mint egyszemélyes bolhacirkusz. Minden megállóban mond valamit, ami külön-külön éppen eléri a legyintési ingerküszöböt, de ha egymás mellé teszed ezeket az aprónak látszó dolgokat, akkor lassan egy kapitális állatság képe bontakozik ki a félhomályból.

Két hete jött azzal, hogy nem kötelező kitenni a NENYI-t az iskolákban, de azé' jó lenne. Mert az érték. Szerintem a világ szégyene, hogy ilyen mondat elhagyhatja egy oktatáspolitikus száját kétezer tízben. Ébressze föl valaki a jóasszonyt, hogy helló, a Kádár korszak elmúlt már, mikor csontig nyaltunk és párttagok lettünk az igazgatói posztokért. Vagy ne, de akkor meg csináljuk rendesen. Legyen kötelező, és ne csak az aulában díszelegjen, hanem minden osztályteremben is. Aztán csak azért, hogy ne árválkodjon egyedül, mint szilikonnal feljavított push up melltartó a gardróbfiókban, tegyük mellé a közjogi méltóságok fényképét. Persze Rózsika arcmásával együtt, hogy emlékezzenek a nebulók és tanárok, kinek köszönhetik mindezt.
Ne szarozzunk, vegyük el a gondtalan gyermekéveket, oltsuk be a jövő nemzedékét politikával mindjárt hatévesen. Legyen preambuluma a nemzeti alaptantervnek is, ami legyen intelem a diákok felé: cukorka az élet, csak tudni kell szopogatni. Bővítsük ki a tanszerkínálatot, francba a sok mesefigurával és egyéb mesehőssel, mikor nenyi mintásra is lehet nyomni az isitáskát meg a tolltartót.
Tegnap rátett erre egy lapáttal még, mikor az I. Nemzeti Tanévet nyitotta meg. Váratlan szerénység, mikor teljes joggel elnevezhették volna Első Nemzeti Tanév Orbán Viktor Eljövetele Után Isten Őt Úgy Segélje Mindörökké Ámen -nek is. Esküszöm, ezek mazochisták csak nem tudnak róla. Ha kívánjátok persze, szívesen poénkodunk azzal, hogy gíííííííhhháááááá! mégis épül a személyi kultusz, hisz magatok deklaráljátok az Úr eljövetelét az Orbán naptár bevezetésével. Meséljetek, eddig mi nem volt? Tanév? Vagy nem volt elég nemzeti az iskolaév? Milyen nemzetiségű gyerekek jártak iskolába eddig? Törökök, szlovákok, kurdok és lengyelek? Akik csak mostantól számítanak magyarnak, egy nemzetnek?
Túl sok maradt a nemzeti sztaniolból, és nincs mire másra rátekerni? Mi kell hozzá, hogy felfogjátok: a politikának és egyéb sallangjainak nincs helye se az iskolában, se az oktatásban. A gyerekeinktől kuss és takarodó van mindenkinek, aki a saját politikai kinyilatkoztatásait erőltetné rájuk.

Mi volna, ha valóban csak a támogatható, értelmes dolgokkal foglalkoznátok? Mert van a tervek között ilyen is: az egészség és művészetnevelés, a természettudományok, még azt sem bánom, ha irodalomból előtérbe kerül Petőfi J.K. Rowlinggal, János vitéz Harry Potterrel szemben. Bár itt megjegyzem, ezzel azért óvatosan. Örülni kell annak is, ha egy mai gyerek könyvet vesz a kezébe egyáltalán.
Nem bánom, ha lehet buktatni és érdemjeggyel értékelni szeptembertől. Azt határozottan támogatom, ha a tanárra támadó szülőt-diákot ezentúl keményebben büntetik. A tanári életpálya modell is olyan, amire bólintani lehet. Nem baj, ha nem lefosott kilométerkőnek nézi őket a társadalom, hisz a gyerekeink jövője múlik rajtuk. Még a határon túli osztálykirándulások finanszírozását is támogatom, ha....Igen, ha. Ha hajlandóságot látok az ilyen kirándulások szervezőiben, hogy a hazai emlékhelyeinket is felkeresik.

Azt kérdezte tőlem tegnap az egyik kedves törzstagunk, szerintem hány osztálykirándulást szerveztek idén például a Fiumei úti sírkertbe? Igen, nagyjából egyet sem. Pedig ott nyugszik Kosztolányi, Karinthy, Szabó Lőrinc, Radnóti, Babits, Móricz Zsigmond, Krúdy, Heltai, Ady,  hogy csak pár nevet említsek a sok közül. Vagyis föltehetem a kérdést úgy is: mit keresünk mi a határon kívül, ha belül magunkat sem ismerjük igazán? Nem mondom, hogy ne legyenek kirándulások Kolozsvárra, Kassára, Pozsonyba vagy Szabadkára, de itthon se a Hősök tere-Parlament-Aréna pláza szentháromsággal kell letudni az egészet. Vannak nemzeti emlékhelyeink bőven, amiket a nemzettudatra nevelés keretében igenis meg kell(ene) ismertetni a gyerekekkel, és majd aztán ismerkedjünk a határokon túl. A nemzeti öntudatot nem harsogva hangoztatni kell, nem sztaniolba csomagolva mutogatni és kifüggesztve közszemlére tenni, hanem a gyerekekben csöndben kell felébreszteni a büszkeséget, hogy vezényszó helyett maguktól érezzék: magyarnak lenni jó!

Ha ezeket egybe pakolja Hoffmann Rózsa egy törvényjavaslatba, és keresztül is tudja vinni a törvényhozáson, akkor húsz év múlva hitelesen mesélheti az unokáinak: képzeljétek, nagymama szemfényvesztés helyett igazi dolgokat adott a közoktatásnak.