Szomorúság üli az én szívem mikor az oktatás mai állapotára nézek. Mindenhol csupa lázongás, elégedetlen tanárok, szülők és gyerekek hada, akik nem értékelik amit értük az elmúlt években elkövettem. Elkövettünk. Sztrájkolnak is, basszus, és nem csak kinn a téren, ahol majd megunják és hazamennek, hanem otthon is, ahonnan nem mennek el. Például hétfőn. Például iskolába.
Nemtom eldönteni, hogy zala megyei templomutálók ezek vagy csak ostobenkó parasztok.
Akiket be' lehet folyásolni azzal, hogy kurvára nem értik a központosítás lényegét. Mármint, hogy ez amúgy értük van, és ha szar akkor értük az. Hiába magyaráztam én mindig is, hogy mekkora kúlság lesz mindent egy kézbe adni amit csak lehet, nem lesz egyénieskedés és testre szabott iskolalét, még a Pokorni is csak a száját huzigálta és biggyesztette lefele. Tette keresztbe a mindent, szétszabotálták a köznevelési törvényjavaslatom csak kormányoldalról 176 darab módosítóval, pedig vért izzadtam amíg eléggé viktorszagú nem lett.
Nem volt jó. Semmise volt jó. Egyen gyereknek egyen tankönyvből egyen anyagot oktatnak, és ez sem jó. Szétkaszabolják amit nagy nehezen összehordtunk, új ember lesz felelős új dolgokért. Nekem meg ez marad, ni, hogy szabadverset fabrikáljak a több tízezernyi elégedetleneknek, és sejtetni engedjem, én bizony hülyének nézem őket a lázongásért. Meg hülyének nézzem őket, mert tiltakoznak azért, ami szerintem sem működhet normálisan.
Ez van, kedves naplóm, úgy vagyok most én is, mint az egyszeri ember, aki előbb maga köré szart, aztán meg fél lábon ugrált, hogy ne lépjen bele.
