"Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni."
Baj, ha egy kormánypárt miniszterelnök-jelöltjének programismertető rendezvénye leginkább egy operettre hasonlít? Nekem bizony Kálmán Imre Csárdáskirálynője jutott róla eszembe: az ünnepelt Príma Donna (MSZP) búcsúzik barátaitól és rajongóitól, mert életét ellenzékben folytatja. Edvin herceg (a nép) hiába marasztalja, mert a nő tudja, a nagy társadalmi elégedetlenség miatt a kapcsolatuk nem folytatható tovább. De ekkor színre lép Miska főkomornyik (Mesterházy) és a dolgok bonyolódnak...
Mesterházy Attila nekem sokáig egy név volt a 386 léhűtő között. Addig a pillanatig, mikor egy húzással bohócot csinált mindannyiunk kedvelt Répa Robijából a parlament folyosóján. Nagy szó volt ez, hisz Répához képest Szijjártó Péter egy szimpatikus, szerény arcú elsőáldozó. Micsoda extra tahó! -csettintettem elégedetten, és bonviván jövőt jósoltam neki az egyre elhasználódottabb MSZP társulatban. Szükség is volt rá, lássuk be. Nem lehetett mindent a Nyakói mélységekbe merült álszent szájkarate szintjén intézni, kellett egy valódi ellenfél a Navrasics-Szijjártó-Cser-Palkó szentháromság számára, a mi szórakoztatásunkra.
Aztán a nagy fej, zakó és nadrágcserék után kellett egy alak, aki eljátssza a homokzsák szerepét a társulatban. A (többiekhez képest) megnyerő külsejű fiatalember pedig máris szerepben találta magát. Sokat töprengtem azon, vajon ő akarta ezt így, vagy egyszerűen megcsinálta az MSZP?
Megnéztem a naplósok által készített ródmúvit, elolvastam pár véleményt jobb és baloldali médiumokban a SYMA csarnokos hakniról, nézegettem a képgalériákat, és kialakult a véleményem: kesztyűbáb ő, nem más. Akit ha ügyesen mozgatnak akár sikeres is lehet, mint Vitéz János. De nekem olyan, mintha folyton kikacsingatna a szerepből a rendezőre:
A bevonulási ceremóniát nézve nagynevű profi boxolók sápadtak bele az irígységbe, és sírva rimánkodnak a dramaturgoknak ezért a látványelemért:
Próbálom komolyan venni, de nem megy. Ahogy nem tudom komolyan venni az ötven oldalas programját sem. Önkínzó módon elolvastam azt is, mint mindenkiét, és azóta kísért egy kép: minden funkcionárius felírt egy cetlire valamit, ezeket bedobták egy urnába, és sorsolásos alapon rendeztek belőle egy ötletbörzét. Ez volna a program. Szerencse, hogy végrehajtaniuk nem kell, mert elég nagy szarban lennénk miatta megint. Miután eredményesen elosztották a semmit sokfelé, a rendezvényből nem is maradt más, mint egy víg operett.
A közönség jelentős százaléka még aktív részese volt a Nagy Népi Felvonulásoknak, arcukon édes-bús melankóliával emlékeztek Tamási Eszterre, amint köztük járva gyűjtötte a kívánságokat a Felvonulók kértékbe.
Csak ezúttal nem Soós Imre énekelt nekik a Bob hercegből, hanem maga a jelölt:
A Nemzet Bonvivánja sikert aratott. Végszóként dobott a jelenlévő nyugdíjasoknak egy Utánam srácok!-ot, mintha a lakótelepi fiúbanda vezére volna. Hívei pedig követik, hisz Andris ő valójában, akinek meg kell leckéztetni Ladát, az ellenfél erőszakos és önkényes vezérét. Kár, hogy itt nem gyerekszínészek vagytok, az ország pedig nem egy lakótelepi homokozó.
Benéztem Mesterházyhoz a rendezvény után, hogy érzi magát:
Rossznyelvek szerint egy, csak egy ember volt a vidéken, aki imájával segítette elő a Miniszterelnök-jelölt sikerét:
Ferenc államférfi imája után jogos kérdés, mit gondolhat vajon az egyetlen reálisan gondolkodó az MSZP új programjáról: 
Itt Isten már nem segít uraim. Ez a darab elbukott, és amíg a direktor, az író és a rendező a helyén marad, nem sokan vesznek bérletet a következő évadra. Akkor sem, ha a szomszéd társulat szlogenjeit másoljátok.
