Walt Whitman verse jutott szembe mikor olvastam, Eklemovics Nikola lett a magyar férfi kézilabda válogatott új csapatkapitánya.
Leszögezem, rajongóként semmi kifogásom ellene. Eklemovics kvalitásaihoz kétség nem fér, a két utóbbi világversenyen és klubjában a Veszprémben eleget tett a honi kézilabda sportért. Válogatottunk irányítója igazi húzóember, aki meghatározó alakja a csapatnak.

Inkább érdekes ez a dolog azért, mert eddig példa nélküli az eset. Honosított játékos soha nem volt még kapitánya a magyar válogatottnak. Sport nemzet vagyunk, (sajnos, vagy hál'istennek) mindig akadt olyan játékos aki méltó lehetett a poszt betöltésére. Játékos most is van, csak nem tudja eldönteni, akar-e még magyar lenni? A Nagy László ügy hónapok óta tart, én is foglalkoztam már vele. Az ausztriai VB-t kihagyja, mert nem sikerült még eldönteni a kérdést. Pedig az elmúlt időszakban csak az István a király betétdalát dudorászta magában...

"Valakinek holnap le kell mondani hivataláról, mondd, te kit választanál"

...melodrámává silányítva ezzel az egyébként is kényes helyzetet. A világ sportjában megszokott, hogy játékosok váltanak hazát, honosodnak, beilleszkednek. Nekünk magyaroknak is szembe kell nézni ezzel, hogy mi sem csak honosíthatunk erősségeket például a kézilabda és jégkorong válogatottjaink erősítésére, hanem elveszíthetünk klasszisokat is. Számomra mégis visszás, ha egy klasszis nem képes eldönteni mit akar. Ha egy szerb születésű játékos megtiszteltetésnek érzi a posztot, és így nyilatkozik kinevezéséről...

"A válogatottból többen is méltóak lettek volna erre az elismerésre, megtiszteltetés, hogy a meccseken én vezethetem ki a magyar együttest."

...akkor egy magyar születésű éljátékos miért nem érzi ugyanezt? Oka nyilván sok lehet. A hazai premizálási rendszer méltánytalan szégyen, amin kurvára ideje volna változtatni. De azt gondolom, van olyan aspektusa dolognak, amiért igenis "megéri" válogatottnak, csapatkapitánynak lenni. Az utánpótlás számára példát kellene mutatni. Fiatal tehetséges srácok álmodnak a válogatottságról, előttük állnak ikonként azok, akik címeres mezbe bújva képviselik az országot. Előttük ne az állampolgárságon és a pénzen huzakodó Nagy László álljon példának, hanem mondjuk az Iváncsik dinasztia, a világválogatott apa Mihálytól a jelenlegi két szélső klasszis Gergőig és Tamásig, vagy a feltörekvő tehetség Ádámig.
Lehetek bár utópisztikus álmokat kergető idealista, de ezt gondolom. Vagyis Nagy Lászlónak ideje volna végre dönteni. A helyét -ha ideiglenesen is- de betöltötték, elő kell jönni a farbával, lehetőséget kell adni a szurkolóknak, hogy viszonylag gyorsan és fájdalom mentesen elfelejtsünk.
A nimbuszodat nem kell már félteni, azt ledöntötted rég.