Egyszer volt, hol nem volt, a Dunán túl de az Óperenciás tengeren innen élt egy család, akinek volt egy Gazsi nevű fia. Éltek, éldegéltek ők maguknak, nem ártottak senkinek, vitték a családi szálloda-éttermet a dunántúli középvárosban amíg a komcsiktól csak tehették. Mert egyszer egy nem túl szép napon megjöttek ám, és aszonták: nem járja, hogy itten magántulajdon van felhalmozva, úgyhogy ide vele, és tessék kedves eltakarodni az alföldre családostól, merkülönben.
Tudták azt a II. világháború utáni időkben jól, hogy mit jelent pontosan ez a merkülönben, úgyhogy Gazsit fogták a szülei és szépen költöztek amerre mondták nekik. Boldogultak ahogy lehetett, a gyerek végezte az iskolákat egymás után, majd lediplomázott és tanár, edző lett belőle. Az évtizedek teltek, keze alatt növendékek tanultak, számtalan felnőtt válogatott lett közülük, mert ilyen ember ez a Gazsi: fél munkát sosem végzett. Vidéki megyeszékhely gimnáziumának és sportegyesületének dicsőségfalairól vigyorog le ma a képe, egykori válogatottak memoárjainak szereplője, úgy általában szeretik és becsülik akik ismerik.
Aztán egyszer csak beköszöntött a rendszerváltás, eljött a kárpótlás ideje is. A családi szállodát nem kaphatta vissza, de a jelenlegi tulajdonos a család iránti tiszteletből lakosztályt nevezett el róla. Kapott viszont kárpótlási jegyet ahogy mindenki más, ő pedig telkeket vásárolt belőle magának, jó lesz az később, tuti ami zicher. Mikor nyugalomra vágyott már kiköltözött a városszéli csendbe, és lett volna magának pecázó nyugdíjas, de az élet megint közbe szólt.
Még Feriék alatt elérte a várost az infrastrukturális fejlődés, bekötötték a közvetlen autópálya hálózatba, plusz kiszolgáló utak épültek a környéken. Az egyik bányatelke sódert rejtett, így egy szemfüles vállalkozó megkörnyékezte: járuljon hozzá a kitermeléshez, ő sem fog rosszul járni. Eleinte minden rendben is zajlott: hozzájárulásával a vállalkozó bányászati engedélyhez jutott, a kitermelés elkezdődött, aztán mire kettőt pislogott egy morálisan ingoványos elszámolású cégháló közepén találta magát. Átalakuló cégek, jogutódok útvesztője, csak fizetni meg tisztességesen elszámolni nem akart vele senki. Helyette lett a buliból éveken át elhúzódó patália, veszedelem, bírósági perek, és nyilván mondani sem kell, nem ő került a haszonban dúskálók oldalára. Hiába ment fűhöz, fához, járási kormányhivatalhoz, hogy hálló, állam bácsi, meg teccenek lopva lenni maguk is, mindenhol süket fülekre talált.
Aztán mire az egészsége is leromlott egyszer csak vége lett. Kapott valami kis pénzt amit az unokáknak adhatott, és lenyugodni látszódtak a kedélyek. Egy ideig. Mert mostanában érkezett egy levél a kormányhivataltól. Nem, nem arról értesítették, hogy végre megértették amit évek óta magyaráz, lófaszt, mama! Azt közölték vele, hogy a sokat megélt bányatelkét államosítják, és hogy kövér legyen: a fent említett vállalkozó új cégének kezdeményezésére, közérdekre hivatkozva. Merhogy az van, tecciktunni', közérdekből el kell venni ezt a telket, hogy - az ezek szerint gyurcsányorbán kompatibilis - vállalkozó ismét bányászhasson a nemrég Orbán által kiemelt projektnek minősített útépítéshez. Mer'hát lopni úgy a legegyszerűbb, ha az állammal előbb megvetetjük a helyet ahonnan ezt elkövetni szeretnénk. Ezt az államosítás dolgot úgyis olyan egyszerűre találták ki maguknak, kár lenne nem kihasználni. A magántulajdon régen nem szent, elvesszük ami kell, oszt'jónapot.
Hogy erre egy 77 éves, megbecsült ember egészsége, öregkora rámegy? Közérdek miatt megdögleni dicsőség, éljen a haza.
