Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy közösség valahol Magyarországon. Amolyan meseszerű véd és dacszövetség féle, amiben a tagok gáncsolás helyett segítik egymást ahogy tehetségükből, lehetőségeikből és erejükből telik. Egyes tagok ismertségüket, elismertségüket a társadalmi felelősségvállalás ösztönzésére használják, mások a szervezésben, információáramlásban, önzetlenségben és adakozásban jeleskednek. Csináltak rivaldafényes bulit, ahol egyszerre több ezren érezhettük, hogy együtt csinálunk valami jót, de összefogásra és segítségre buzdítottak akkor is, mikor igazán szarban volt a haza.
A mai világban sok minden változik, de úgy tűnik mégis vannak akik hagyományt teremtenek. Saját elhatározásukból, maguknak, értünk, a társadalomért. Ez a csapat idén is minden felhajtást mellőzve összedobta amije éppen adódott a segítők, rokonok, ismerősök adományaiból, és felkereste a balassagyarmati Reménysugár Gyermekotthont, hogy az ott élő hátrányos helyzetű gyerekeknek idén is legyen legalább egy önfeledt és emlékezetes napja. Volt bográcsozás, rabok(!) adtak zenés műsort, volt mosoly, kacagás és néhány önfeledt és megható pillanat. (kattra nagyobbak lesznek)
Nem fogom felsorolni, hogy a képen látható urak név szerint kicsodák, hányszor húzták magukra a címeres mezünket, hány gólt ütöttek és hány gólpasszt adtak. Ugyanígy nem sorolom azokat a segítőket, szervezőket sem, akik összefogják ezt a gárdát. Mert ez nem fontos. Az fontos, hogy ők itt élnek és dolgoznak köztünk, valahol Magyarországon, példájukkal kapaszkodót adva ennek a széttagolt társadalomnak.
Köszönjük, hölgyeim és uraim, köszönjük, Emese!
