Azt gondolom ma a saját agymenésem helyett olvassatok el valami mást. Mong Attila írása az ÉS-ben és a Mérték médiaelemző blogon jelent meg, érdekes tanulságokkal szolgál a magyar sajtó öncenzúrára kényszerítettségéről. Az írás hosszú, de tele van a mai magyar sajtóra jellemző viszonyokkal, tanulságokkal, például:

"Egy másik beszélgetőtársam ugyancsak a Kádár-korszakból eredeztethető hagyományt említette, hogy „vélemény-köntösbe bújtatunk erős állításokat”, a véleményírásokban ugyanis „mindenki úgy érzi, hogy nagyobb a szabadság foka.”  Interjúalanyaim manapság már kevésbé tartották jellemzőnek az 1980-as években a cenzúra kijátszására még gyakorta alkalmazott két fontos módszert: a sorok között kommunikálást, a szimbolikus, allegórikus nyelvezet használatát, vagy azt, amikor a szerkesztéssel, a tények egymás mellé állításával „üzentek” a közönségüknek és rájuk hagyták a következtetések levonását. Viszont virul az a gyakorlat, amikor kényes állításokat másokkal mondatnak ki: szakértőkkel, politikusokkal, publicistákkal, vagy éppen egy konkurens szerkesztőség munkájára való hivatkozással szerepeltetik az állítást. „Mondassuk ki az ellenzékkel” – számolt be egy ilyen esetről az egyik beszélgetőtársam, aki szerint a Fidesz körüli oligarchákkal szembeni gyanú például pontosan ebbe a kategóriába tartoznak, hiszen a szerkesztőség vélt kockázata kisebb volt úgy, hogy ellenzéki politikusok dobták be a köztudatba az ügyeket és a neveket. „Mi nem bolygathatjuk a tulajdonosaink ügyeit, de általában szemet hunynak afölött, hogy más lapok ilyen jellegű oknyomozó cikkeiről viszont beszámolunk” – mesélte egy másik interjúalany."

A cikkből válaszokat kaptok az itt is gyakran fölmerülő miért így ír egy újság vagy hírportál, vagy miért úgy kérdésekre. Az is kiderül belőle, miért szar a médiatörvény, és miért akarja még mindig átszabatni Viktorékkal mindenki akinek erre ráhatása lehet. Sajtószabadságkauszt még nincs, de ami van is több, mint érdekes.

Nem ragozom, olvassátok, érdemes.