Annyi mindent ünnepeltünk már augusztus huszadikán. István királyunk, mint ünneplendő személy kitartott évszázadokon keresztül, de volt rendszer ahol az új kenyér, az akkori alkotmány és a népköztársaság ünnepének napja volt. A rendszerváltás óta ismét államalapító királyunkat ünnepeljük, a mában pedig lehet ez különösen indokolt. Ugyanis I. István abszolút nerkompatibilis királyunk volt, mondhatjuk akár konzervatív keresztény, családbarát uralkodónak is. Ha már a mai nap az ő ünnepe, és az alkotmányé is, akkor idézzük fel István szellemiségét egy pillanatra, amíg az éves körmenet megteszi útját.

A magyar állam ezer éves törvénytára az általa hozott törvényekkel kezdődik, amikbe ha belelapozunk kicsit akkor világos lesz mire gondoltam mikor azt mondtam, István családbarát, keresztény konzervatív királyunk volt. Először is ugye az első törvények az egyházról, annak javairól, az ország népének hozzájuk való ajánlott viszonyulásáról szólnak, a pénteki böjt megtartásától a vasárnapi kötelező misére járásig, és a templomban való néma figyelésig. Akkoriban vádaskodni sem lehetett csak úgy összevissza mindenkinek, a 3. törvény szerint a vádlók minimum "minden gyalázat foltja nélkül való, feleséges és családos emberek, akik mindenestől fogván Krisztus követői. " Lehet neki könnyű dolga volt ezzel a szabályozással, mert az egyházban nem volt még a hamvas gyerektest iránti rajongásnak ilyen nagy divatja, mint manapság.

Korán felismerte, hogy az áhítat mellett a magyarságnak szüksége van bizonyos alapjogokra is, ezért törvénybe iktatta a magántulajdonhoz való jogot, ami felett szabadon rendelkezhettek őseink. Szerintem nem gondolta, hogy ezt a jogunkat majd 1000 év után fogja elvitatni valaki, mert 12 év megtakarításának kizsarolása nélkül a segge kilógna a gatyából.A kard által vész, ki kardot ragad mondás frázissá vált István óta, ő mégis úgy gondolta ne legyen magyar magyarnak farkasa. Egyszerű törvényt hozott a béke érdekében: aki a másik sérelmére kardot ránt, az ( azt első törvénykönyve szerint csak le kellett döfni a kirántott karddal ) halál esetén kard által vesszen, ha csak sérülést okozott akkor fizessen vérdíjat, és a trubadúr péteri viselkedésért is járt a vérdíj fele.

A kereszténység és a békesség fenntartása mellett tényleg fontos volt számára az erkölcs, a család. A maga módján, - nyilván a kor szellemében - megtett mindent ennek érdekében. Tilos volt például a lányrablás. A lánykérés nem úgy ment, hogy felkaptuk a menyecskét oszt'szaladunk vele az első istállóig, és ott megrontottuk büntetlenül. Tilos volt a szabadoknak szolgálólánnyal paráználkodni. Az első és a második eset meg megúszható volt némi vesszőzéssel és kopaszra nyírással, de a harmadikban menthetetlenül szolgává vált az állócerkás parázna maga is. Bizony bizony, kedves honfitársaim, három csapás törvényünk volt Amerika felfedezése előtt cirka 450 évvel.

Ha pedig szabad eleink családot alapítottak jó keresztényhez méltóan, akkor királyuk gondoskodott róluk vitás esetekben is. Mert ugye bővérű a magyar, ha megunja az asszonyt és cseléddel paráználkodik, akkor szolga lesz maga is, így célszerűbb volt külhonba menekülni a házastárs elől. Ám az itthon maradt asszonyoknak sem kellett addig kegyelemkenyéren élni: urának minden itthon hagyott javát bírhatta mindaddig, amíg az vissza nem jött, és senki új házasságra nem kényszeríthette. Vagyis Koppány felnégyelésével a levirátus intézménye is megpimpósodott, mint Tas nyergén a bőrtömlős kumisz. Ha asszonyka mégis szerelembe esett a távollét alatt mással, és dobta a családi tinócsordát a kumiszfeldolgozóval együtt, akkor vihette a holmiját, és elhálhatta büntetlenül az új házasságát mással. A hírre hazatérő ex ősünk viszont nem járt ilyen jól, neki új házassági engedélyért kellett pitiznie személyesen a püspöknél. Ha létezett volna már akkor elempé, bizonyára diszkriminációt kiáltanak, és szorgalmazzák az új házasság megkönnyítéséhez kötelezően alkalmazandó férfikvótát.

Nem csoda, ha ilyen törvények mellett inkább ölték meg eleink a feleslegessé vált nejeket, mint hagyták el őket. Ebben a kérdésben Istvánt úgy gyűrhette le a nejgyilok lobbi, mint forradalmárunkat a dohánygyárak. Semmi másnak nem tudom betudni, hogy a feleséggyilkosság viszonylag bocsánatos bűnnek számított a frissen alapított keresztény államban. Simán beárazta a leölt asszonyt:

1. az ispánok ötven tinóval és némi böjttel vezekeltek,
2. a mezítlábas vitéz urak 10 tinóval és böjttel,
3. a sima szabad parasztok meg már 5 tinóért is nyírhatták az asszonyt, ha útban volt.

Cserébe ezért gondolt arra az esetre is, ha a családon belüli erőszak a visszájára fordult, és ősanyánk özvegyült meg: az árvákat nevelni kell - ismerte fel - ezért amíg asszonyka ezzel foglalkozik, és nem akar férjhez menni újra, addig őt erre nem kényszerítheti senki. A gyerek nélküli özvegyek is vállalhatták az özvegységet, az ezzel járó kényelmet, és a férj családjának is csak az ő halála után járt vissza a faragott kupakészlet.

Szociális érzékenységét példázza, hogy jelentősen meghaladva korát két egyszerű rendelettel kidolgozta a kor munkatörvénykönyvét. Mert mi kellett akkor a munkáltatói jogokat birtokló nemeseknek a szolgák külön kasztján kívül? Úgy van, földjét művelő paraszt, és seregébe sorozott vitézek. Ezért István azt mondta:

1. a szabad ember szolgaságba vetni ne merje senki. Aki ezt mégis merészeli, az a saját vagyonából váltja vissza szabad emberré. Ha esetleg a szolga keresi szabadságát a törvény előtt, és megtalálja azt, akkor ennek a szolgának további igénye nem lehet, végkielégítés nincs.

2: egymástól jómunkásember vitézeket elszerezni meg se próbáljanak a gonosz kapitalista pénzemberek, mert abból csak a verekedés van a kocsma udvaron.

Valahogy így éltek eleink István alatt új államunk hajnalán, erről emlékezünk meg ma kellő csinnadrattával. Ha teljesítményét, törvényei átgondoltságát összemérjük a jelen zsebvezéreivel, akkor nyugodtam mondhatjuk: ugyan srácok, István a király.