Csak feküdt az ágyban és hallgatta a csöndet. Gondolatok cikáztak a fejében, vadul dübörögtek az idegpályáin, fülében tamtamot vert dobhártyáin a saját vére. Ideges volt és feszült, érezte ahogy a félelem verítékcseppjei elindulnak a hajtövétől, keresztül bucskáznak a ráncain, és idegesítő pottyanással landolnak a párnán.

Félt.

Nem sokszor esett ez meg vele életében, talán, ha néhány esetre emlékezett. Most meg itt fekszik bénultan, álomra, pihenésre képtelenül. Mert holnap jönnek a festett arcukkal, a színes ruháikkal, a rémisztő mosolyukkal, az ormótlan cipőikkel, piros orrukkal, és visszaveszik. Tőle. Gúnyosan röhögve, szándékkal megbántva a számára legszentebb dolgot.

Lehunyta a szemét, de meg is bánta rögtön. Már gyerekkorában is utálta a cirkuszt, apja mindig az első sorba szerzett jegyet a pártirodán, és naná, hogy őt pécézte ki magának a közönségnek mórikáló rohadék paprikajancsi. Utálta a széles vigyorát, a pirosra festett száját, a púderszagot amit árasztott magából, és a rikácsoló röhögését is. Utálta ahogy kicibálta a porondra, utálta, hogy lespriccelte a mellényzsebében lévő művirágból olcsó kölnivel, de legfőképpen a röhögést utálta. A közönségét, akik nyálhabot fújtak egymásra, úgy nevettek. Rajta. A szerencsétlenkedésén, a kelletlen viselkedésén, kislányokat idéző zavarán. Nézte a szüleit akik pengére szorított szájjal ültek és őt bámulták, és a te most jól érzed magad kisfiam(!) kifejezés ült az arcukon.

Nem bírta tovább a retinájára égett képkockákat bámulni, kinyitotta a szemét és a távkapcsolóért nyúlt. Életre kelt a képernyő, akció filmet mutattak, ahol egy helikopter üldözött valami autót vadul. Ez kell neki, egy kis csihi-puhi, amivel levezetheti a felgyülemlett feszültséget. Peregtek a kockák, majd a jelenet tetőpontján a helikopter ajtaja mögül hirtelen kinézett egy festett arc. Fakkjúbazmeg! -ordította halkan, mert úgy megijedt tőle, hogy leverte az éjjeliszekrényről a vizespoharat. A Bohóc, mi?! Megazanyátok - nyúlt a távkapcsolóért, és odébb lökte eggyel a csatornaváltót.

Szakadó esőben sárga esőkabátos kisgyerek papírhajót ereget a vízen. Ez jó lesz - gondolta - a család meg a gyerek látványa megnyugtat. A papírhajó a csatornanyílásban landol, a klapec meg igyekszik kiszedni belőle, amikor felbukkan a festett arc. Megragadja a gyereket, és abban a pillanatban ragadozó szájú vérbohóccá válik ott helyben a kanálisban. Ültében ugrott egyet hátra, fejét beverte az ágytámlába, és még percek múlva is sípolva szaporázta a tüdejébe a levegőt befele. Elöntötte a veríték, malacka mintás pizsamája rátapadt a testére, és viszketett a sótól minden testhajlatában.

Egyik kezével a tarkójára nőtt púpot tapogatta, a másikkal reszketegen nyúlt a távkapcsolóért. Köztévé bakker, az kell ide! Csupa unalmas szar műsor, vagy ismétlés az archívumból, vagy őt isteníti valamelyik hűbérese. Tévedhetetlenül találta meg a gombot, és míg elmerült az önsajnálatban fölcsendültek az ismerős sorok: - Mélyen tisztelt publikum, kéretik egy kis csend! Ki nem szökött meg eddig, most már maradjon is bent! Nem akart hinni a fülének és a képernyőre meredt: itt is baszki, itt is festett arcú Ripacsok kísértenek az éjszaka közepén? Hát hol vagyunk? Hogy Szalai Annusmaris szabályozza meredtre azt a mocskos pofátokat! Mit képzeltek ti? A Bohócforradalom hajnalán nincs ebben az országban egy kurva csatorna, ahol ne bohócokat adnának szakmányba? Hogy rogyjon rátok Szima Judit az utolsó dekáig!

Kiugrott az ágyból, átszelte a szobát, kirántotta a függönyöket és kilépett a hűvösbe. Hajnalodott. Lenézett a városra, nézte ahogy a fények elhalványulnak lassan, és felvirrad a nap, mikor minden szimpla genyózás ellenére bohócok lepik el a belvárost, szavazófülkékben fogják emberek visszavonni a bizalmat tőle, és gúnyosan röhögnek majd rajta. Kisfiú volt megint. Ott állt a porondon a molyirtó szagot árasztó festett pofájú mellett, arcán olcsó kölni helyett a könnye csorgott lefelé, és azért imádkozott, hogy legyen már vége.

A szomszéd gyereke bukkant fel a kapuban kezében pórázzal, és a reggeli sétától utálkozó kutyáját hívogatta egyre - Bumeráng! Bumeráng! Hol vagy te véreb? A név hallatán úgy érezte magát, mint akit Madár vágott pofán. Keménykalap és krumpliorr? Még az utcán is, a szomszédjában is?

Magába roskadva vonta le a nyilvánvaló tanulságot: olyan ez a film is, mint a miniszterelnöksége. Eggyel kevesebb ismétlés is elég lett volna belőle.