Indulatos szóváltás visszhangzott a házak között tegnap délután, megkavarva a hétvégi punnyadás jóleső szürkeségét. Visszhangtól eltorzult szavak kúsztak be a nyitott ablakon, a hangokból ítélve valaki oda is vágott valamit, majd csend lett. Egészen a szirénák visításáig.

Ha több tűzoltóautó rohan végig az utcán visítva, és a szomszédos parkolóba tartanak, akkor előbb az aggodalom ébred föl benned ( baszki, mi ég ennyire?? ) majd a kíváncsiság, hogy vajon melyik piromániás lakótársadnak ment el az esze így húsvét előtt, szombat délután? Ja, meg a rendvédelmiek tüntetésére járónak akaratlanul beugrik az is, hogy apukám, egy hét nem kellett, és jön értem a 60 éves tűzoltó, hogy a 190 centimmel és a mázsámmal botladozzunk lépcsőn lefelé, mert valaki ránk gyújtotta a lépcsőházat. Nemaddiga', megyek én lefelé, mert, ha megvárom idefent mindketten meghalunk: a szerencsétlen az erőlködéstől, én meg a röhögéstől.

Lent az utcán aztán kiderült, hogy a locsolós emberek a zajos kocsikkal és színes ruháikkal nem minket mentenének, hanem egy jobb sorsra érdemes autót a parkolóban.
A pillanatok alatt összeugrott random lakógyűlést hallgatva pedig kirajzolódott maga a történet:
Egyszer volt, hol nem volt, a Körvasútsoron innen, de az Őrsön túl valahol a lakótelep közepén élt egy fiú, és egy lány. Szerelmesek voltak, összebútoroztak, és a kirántott asztalfiók fölötti hangos vacsorákkal tengették a hétköznapokat. Addig a tavaly őszi napig, mikor a lánynak elege lett, és kiadta a fiú útját: ebben a lakásban én vagyok az úr, költözz innen oda, ahol a kurta farkú malac kúr. A legény nem ment messzire - egészen a parkolóban álló kocsijáig jutott - amit én házam/én váram módra - be is lakott teljesen.

Egész télen innen ostromolta szívszerelmét visszakuncsorgás címén, időnként nem csak a szerelemtől leittasodva zengett szerenádot kaputelefonon keresztül. Egyébként a légynek se ártott. Ott lakott a kocsiban, - egész télen - onnan járt dolgozni, az egyik szomszéd időnként lehetővé tette, hogy tisztálkodjon, csak az a fránya szerelem nem akart múlni sehogy.

Én abszolút megértem, hogy bele lehet ebbe fáradni idegileg. A lánynak nagyjából nulla magánélet és továbblépési lehetőség, a parkolóban posztoló önkéntes lávpitbulltól lépni nem tudhatott. A pitbull meg ha tudott volna sem akart kezdeni magával semmit a lány nélkül. De azért bármennyire is önként vállalt, a hómlessz életmód felőrli az embert fizikailag, a folyamatos visszautasítás pedig idegileg. Így esett, hogy a lány ma úgy döntött, a napi vita után véget vet a dolognak radikálisan, ha kell.

Az nem derült ki hogyan jutott el a következtetésig, hogy a jószomszédi iszonynak csak a hómlessztanya teljes felszámolásával vethet véget. De tény, hogy felgyújtotta a szállóként üzemelő autót, nem törődve semmivel. Azzal sem, hogy mellette/körülötte mások autói álltak...
...hogy a tűz egy pillanat alatt terjedhetett volna tovább egy erősebb széllökéstől a környékbeli cserjékre, több emelet magas fákra, onnan pedig akár több lépcsőházba is. A szerencsének, és a tűzoltóink gyorsaságának köszönhető, hogy ez nem így lett.

Tudom, hogy akkor szép a szerelem, ha lángol. De ha az utána maradó emlék egy alaktalanná égett üszök a flaszter közepén, akkor bennem csak fölmerül a gondolat: miért kell eddig eljutni?
Miért kell kivárni a teljes elborulást, ahol már nem számít a körülöttem élők testi és anyagi biztonsága? Miért nem lehet segítséget kérni a helyzet kevésbé radikális rendezése érdekében? De megfordíthatjuk a dolgot: a közvetlen környezetükben élők miért nem ismerték fel, hogy köztük ekkorák a bajok? Azért a hónapokon át tartó hómlessz üzemmódból csak gyanús lehetett volna, hogy a gyűlöletfaktor meghaladta az egészségügyi határértéket.