Varánusz

Ma este csalódottnak kéne lennem. Ismét szegényebb vagyok egy álommal, a magyar jégkorong válogatottnak nem sikerült feljutni a legnagyobbak közé. Szomorúság van, viszont a csalódottság nyomát sem találom.

Ma este ismét sikerült olyat látni magyar csapattól, amit régen hiányolok a hazai csapatsportok világából: kitartást, akaratot, lelkierőt. A katasztrofális kezdés után 1-3-ról felállni és döntetlenre hozni a meccset nem volt akármi. Aztán a hirtelen halálban emberhátrányban kapott aranygóllal veszíteni megint nem. Ha ki lehet kapni világversenyen méltósággal, akkor így lehet. Az olaszok kemények és jók voltak, szívből gratulálok nekik! De ugyanilyen szívből jövő gratuláció illeti meg a mi fiainkat is!
De talán nem is a csapat jégen nyújtott teljesítménye az, aminek egyedül jelentősége van. Szerintem legalább ilyen fontos a hoki és a válogatott iránti szeretet közösségformáló ereje is. Tízezer ember ordította végi  a meccset, dédelgette a feljutás álmát, szurkolt ahogy a torkán kifért. Ez a tízezer éltette a csapatot az aranygól utáni vereség után is, és ez a tízezer szakította félbe a hivatalos díjátadó ceremóniát azzal, hogy a kedvenceinek állva énekelte a Himnuszt, műsoron kívül.

Ezek azok a pillanatok, amikor félreteszed a vereség miatti szomorúságod, mert csak az jut eszedbe: miattatok most kibaszott jó magyarnak lenni!