Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Mit király, KIRÁLY volt ő egyenesen, aki népnek sorsát igencsak szíván viselte. Úgy határozott, nem folytatja elődei útját, nem él a szokásjoggal, ami feljogosítja az országalmából részarányos darab kiharapására. Azon ott bűzölgött az elmúltnyócév összes szájszaga ugyanis.

Fülkekirálynak ötlete támadt, és emígyen rendelkezett: visszamenőleg megvonja a rágdosás jogát, ezzel fertőtlenítve azt a szájnedv maradéktól saját maga számára. Kincstárának őrzői égre emelet tekintettel sóhajtották: de UramKirály, ezzel oda a jogállam! Megint - tették volna hozzá, ha merik, de Fülkekirályt nem tanácsos bőszíteni emlékek idézésével. Felbőszült ő emlékcita nélkül is, márpedig, ha éktelen haragjának görcse még apróbbá rántja össze amúgy sem jelentős termetét, akkor bármi megeshet, és ennek ellenkezője is. Most egyik tanácsnokán keresztül közölte a néppel: a kincstár őrzőin lobotómiát hajtanak végre, szigorúan népakaratból.

Népe csodálkozva meredt a rendeletre, mint tanácsnok a paripa seggéből kilógó lézerblokkolóra: nebazzgecc, ezt mi akartuk?? A hangoskodás megelőzésére terv kellett de nyomban, olyan igazi népvidámító, renomé emelő felségeskirályi gesztus, aminek csodájára járhatnak a szomszéd királyságok, és a paraszt is érezheti vele mennyire törődve van. - Jól van pribékek, akkor új szokásjogi törvényt írunk! - mordult Fülkekirály, és jókedvében az országalma maradékot egyben próbálgatta a szájába. Fog ez menni! -röhögött, majd keresztül gázolt a nyaloncnyelv erdőn és sietve parancsot adott: lássatok neki a fogalmazásnak!

A két hűséges kijelölt igyekezett ígéretekkel lohasztani a nép indulatát:

"Úgy gondolom, arra van reális esély, hogy ne tekintsük kőbe vésettnek azt a szabályt, ami a lobotómiat előírta" - mondta az egyik, átmeneti szabály, visszaültetjük a homloklebenyt - tromfolt a másik, a nép meg hitte is, meg nem is a magyarázkodást.

De hol máshol higgyenek az egyszeriek a csodában, ha nem a valóságtól elrugaszkodott mesében? A csoda viszont egyre ritkább vendég még az ilyen optimista regékben is. Az új szokásjogi törvény szövegének megjelenésekor is csalatkoztak a csodavárók: ismét győzött a kisstílű pitiánerség a nagyvonalúság fölött, a kincstár őrzőinek lobotómiája véglegesnek tekinthető. Fülkekirály az asztalra vert mérgében: becsületem nem nagy ár az országalma maradékért! Megfizetem, meg én, ha addig élek is!
Mit tehettek a hűségesek? Bólogattak ahogy csuklyás izmaiktól tellett: mégse járja, hogy a "jelenlegi szokásjogi törvény sok tekintetben a választott képviselőkből álló parlament fölé helyezi a kincstárnokokat!" Pfejj, hisz IstenKirályunk után mink vagyunk az elsők, vagy mijalófasz?! -így biztatták egymást, miközben szapora nyelvcsapásokkal igyekeztek elkerülni az ellenkezésért bármikor bárkinek kijáró lobotómiát.

Így esett, hogy Fülkeország új szokásjogi törvénye deklarálja polgárai számára: a becsület és adott szó nem érték a királyságban. Ennek fényében új értelmet ad az alapjogi törvény első sora: Isten, áldd meg a magyart!