"Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért. "
(Vörösmarty)
Lehet a szerelem vak? Lehet az életnél előbbre való az érdek? Lehet nagyobb úr a magánytól való félelem, mint a fizikai bántalmazás, és a lelki megalázás?
Olyan kérdések ezek, amikre nem tudom a választ. Van az ismeretségi körünkben egy pár, akiknél bevett szokás, hogy az ifjú férj aprófát hasít nejéből, ha úgy tartja úri kedve. Nem először kerülnek szóba itt sem, karácsony tájékán is esett róluk szó.
Eddig tartott ki a karácsony fahéjszagú bűvköre, a fagyöngy alatti smárolás és az édes kibékülés. Illetve most jött el a félelemnek ismét az a foka, mikor valamit tenni kellene. Apuci otthon megint erősebb volt a kelleténél. A büszke hím ezúttal nem érte be saját kezű ütlegeléssel, segítségül hívta legjobb barátját, a kalapácsot. Ki nagy és sötét autóval hosszabbítja és keményíti péniszét, ki egyéb háztartási eszközökkel, és akad akinek a Praktiker barkácsosztálya nyújt ehhez segítséget. Egy nővel szemben.
Szerencsére (még) komolyabb sérülés nem történt. Már ahhoz képest, hogy egy kalapáccsal tarkótól tokáig lehet beszakítani egy ember fejét. Innen nézve a féltucat vérömleny és egyéb zúzódás nem komoly ügy. De mi történik, ha legközelebb nem éri be ennyivel, és a tényői mészároshoz hasonlóan kattan be egy pillanat alatt? Ki kell ezt várni? Ezt kérdeztük mindannyian a sírástól fuldokló asszonykától, ám zavart magyarázkodáson kívül nem jött érdemi válasz. Persze fél urától, de félti a környezetét is. Jobban fél attól, hogy az őt befogadó ismerősök is megsérülnek, ha az ember gyógyszere elgurul megint, mint a saját verésétől. Nem mer szembenézni a családjával, hiszen ő állt ki uralkodója mellett velük szemben számtalan alkalommal. Van nagyobb szégyen, mint bevallani nekik: tévedtem, igazatok volt, egyszer meg fog ölni ez a barom?
Javasoltuk, hogy hívjon rendőrt, kérjen távoltartási végzést. De ez a megoldás is maximum ideiglenes lehetne. 72 óra, majd 30 nap. Aztán mi lesz? Meg ki garantálhatja, hogy a jóember nem fogja magasról leszarni a végzést, és feldühödve rajta nem akar a lehető leghamarabb elégtételt venni érte? Arról nem beszélve, hogy a rendőrök nem állnak a helyzet magaslatán családi perpatvarok esetében. Makacsul tartja magát a "majd ha vér folyik" nézet, nem nagyon akarózik nekik döntőbírót játszani konkrét eseteknél.
A helyzetet bonyolítja nagyjából minden ifjú házasok átka, a pénz. Frissen, hitelből vett lakás és a házasság előtt urának adott kölcsön is fejvakarásra készteti az asszonyt. Ha egyedül marad bedől a hitel, egyedül nem bírja, ráadásul szadista vezérhímjének adott pénzére is hidegvizet ihat. Lehet felette pálcát törni, de hazudik az, akinek nem fordul meg ez is a fejében, ha több milliós hitele esetleges bedőléséről is szó lehet. A családjával haragban, menni nincs hova. Patt helyzet.
Igazi félmegoldásként szóba jött hites ura megrendszabályozása. Igen, bizony. Megverni úgy, hogy szarjon hugyozzon. Átmenetileg hatásos volna ez is. De bár megérdemelné, hogy érezze milyen az, mikor egy nála erősebb feltörli vele a lépcsőházat, miközben törött orrából fújja a vérhabot, az önbíráskodás sem vezet sehová. Mi különböztetne meg minket egymástól? Ideig óráig meghúzná magát a dalia, de a büszkeségében megsértett ordas kibújna belőle ismét.
Az asszony az eszével tudja, hogy hosszútávon nem mehet ez így sokáig. Mégis képtelen racionális döntést hozni. Ha felborít mindent, akkor bukja a frissen felépített életét, a hitelét, anyagilag lenullázza magát hosszú évekre teljesen, gyerekvállalásra alkalmatlanná válik. Szétfoszlik a saját családról alkotott és dédelgetett vízió, az oly kedves látomás, amiért élni érdemes. Ha nem borít, akkor őt borogatják meg és fel minden létező módon. Amíg egyszer hiányát észlelve egyikünk keresni nem kezdi, és meg nem találja szétvert fejjel, vérbe fagyva, arcából kikelő légylárvák martalékává válva.
Meddig szabad kergetni egy ábrándot? Meddig lehet bízni egy valaha szeretett ember megváltozásában? A második pofonig? Ez első eltört csontig? Mikor jön el a pont, ahol már nem mondogatjátok magatoknak:
Asszony tűrj, és sírva bízzál!
