Álmot láttam. Furcsa, meglepő álmot.
Gyerek voltam egy olyan országban, ahol egy volt a párt. Megszabták a polgároknak mit, mikor, hogyan gondolhatnak. Miként élhetnek, minek örülhetnek. Hús helyett krinolin volt a feltét a tökfőzeléken, mert ezt diktálta az öt éves terv. Minderről azt mondták ez saját érdekükben történik, és nekik, a népnek ez jó. Mert kizárólag miattuk, értük és a szocializmusért dolgoznak.

Voltak akik őszintén hitték ezt. Mások a hátsó csendes szobában hallgatták a Szabad Európát, és fantáziáltak egy másik világról. Olyanról, ahol lehet véleményed, szólhatsz és utazhatsz szabadon. Ahol nem kizárólag a KGST tagországok népeivel szabad barátkozni, és mindenki más kapitalista ellenség.

De volt egy nap, egyetlen egy minden évben, mikor legálisan fantáziálhattak szabadon a szabadságról. Álltak a vézna ifjú szobra alatt, hallgatták a sorait szavaló művészeket, és gondolatban levetették magukról a kádári diktatúra láncát. Azon a napon a párttagkönyvek a sublótban maradtak, a Szabad Európát sem hallgatta senki. Ott álltak mind egymás mellett a zászló alatt. Nem kommunisták és szocialisták voltak, nem sztahanovisták és III/III ügynökök, nem elnyomni való ellenzékiek. Ők ott aznap szimplán, egyszerűen, unalmasan csak magyarok.
Akik szabadságról álmodtak minden évben, egyszer, felügyelet és beleszólás nélkül.

A következő képben felnőtt voltam, és a gyerekeimnek magyaráztam a szabadság és a demokrácia fontosságáról. Érthetetlen módon csak ez volt fontos. Nem számított ki a főpolgármester, nem dobálta senki. Az sem, ki a miniszterelnök és melyik párt kormányoz, mert nem voltak bekiabálások és kifütyülés. Ahogy a vézna ifjú szobrához értünk, színes tömeget találtunk. Volt ki talpig árpádsávban, volt ki szegfűvel a hajtókán, mások narancs színű sálban álltak ott csöndesen. De még egy színes kalapos nőt is láttunk ácsorogni egy hihetetlen bajuszt hordó emberrel. Nem okozott nagy fejtörést válaszolni a gyerekeimnek, mikor megkérdezték: ők miért vannak itt ennyien? -Azért, mert a vézna ifjú egyszer így szólt őseikhez: Talpra magyar, hí a haza!

Valószerűtlen pillanat volt. Ami a szavalatok és az emlékezés után szerte is foszlott. Az árpádsávosok összesúgtak félhangosan: nézd, hogy meghatódott a komcsi nyugger! Mire a nénike csillió danos retikülmesterré transzformálta magát, és nyakon verte őket fegyverével. A narancs sálasok rémülten kárálni kezdték a szélsőséges árpádsávosok-szélsőséges nyuggerek szólamot, és a bajszos is ordítva követelte, valaki álljon ki ellene vitatkozni! Közben egy zöldbe öltözött önkéntes Robin Hood névjegyet osztogatott bírósági tárgyalás esetére, de nem mulasztotta el figyelmeztetni a verekedőket: ha a gyomrozástól felkavarodó bélgázaikat a levegőbe eregetik, beláthatatlan ökológiai katasztrófa fenyegeti a Földet!
Ezzel jelezték egymásnak, a pillanat véget ért, mindenki mehet a dolgára vissza a valóságba.

Felébredtem. Arra gondoltam, Petőfi ha ezt látná, megfordulna a sírjában. Egyrészt szégyenében, másrészt félelmében, mert még őt is lehugyozza valaki. Pedig ezeket a pillanatokat évente egyszer viselhetnénk a forradalmároknak kijáró tisztelettel és méltósággal.
Ez így olyan, mintha Overdose hátára kapaszkodna fel egyszerre minden önjelölt zsoké.
A csodaló pedig egyszeriben túlterhelt, túros hátú gebévé változik.