Néha ezt érzem.
Szar érzés. Ez az indulat és a felháborodás olyan foka, mikor már nem a hév, hanem a hideg, számító harag uralkodik.

Az utóbbi hetekben történt és napvilágot látott esetek újra és újra bizonyítják, az emberi aljasságnak nincsenek határai. Gyerekek és kiszolgáltatott védtelen emberek kárára elkövetett szexuális és erőszakos cselekményeken minden esetben elkapar az agyam, mint anyóka a vizes járólapon. De mikor ezt azok teszik, akiknek feladata volna rájuk vigyázni, akkor úgy érzem ezek az emberek nem érdemelnek semmit, jogot és kíméletet különösen nem.

Pár napja bukott ki a pécsi gyermekotthonban gyakorló pedofilként dolgozó nevelő ügye egy magánszemély feljelentése alapján. Emberünk (már amennyiben még embernek nevezünk egy rohadékot) 13-15 éves lányokat dugott meg, a szájaló fiúkat veréssel tartotta kordában. Ha a kívülálló hozzátartozó feljelentése nincs, akkor még ma is csinálná.
Az intézmény igazgatója szerint pletykaszintű bagatel dologról van szó, bár elismerte, tavaly már indult fegyelmi eljárás az érintett ellen. Egy másik ápoló vallomása szerint már tavaly nyáron (!) fölmerült a gyanú, de bizonyítani nem tudott kézen fogva sétáláson és a kislány ölbe ültetésén kívül senki semmit.

Föltenném a kérdést Platthy István igazgató úrnak: szerinted jól van ez így? Ti nem azért vagytok ott, hogy a család nélkül maradt gyerekek ne szexuális segédeszközként nőjenek föl? Nem kellene a halál faszára elzavarni mindenkit, akinél egyáltalán a gyanú fölmerül? A történtek után felelős gyermekvédelmi pedagógusnak tartod magad?

Aztán itt van a legújabb kiskunhalasi eset. A helyi pszichiátriai otthon terminátorai gondolták úgy, a bent lakó betegekkel kell színesebbé tenni az unalmas műszakokat. Szexuális perfomanszokra bírtak férfit férfivel, ha valaki túlságosan tiltakozott, azt úgy megverték, hogy néha imádkozni kellett, a reggelt megérje.
Fasza, kemény és férfias tettek ezek, basszátok meg! Leszedált betegekkel erősnek lenni nagy bátorságra vall, kedves szarkupacok! Kiszolgáltatott és mentálisan egyébként is sérült emberek helyett nem kellett volna keresni valami hozzám hasonló bengát? Vagy a 190 centi és a mázsa izom nem elég vonzó alternatíva a kőkeménységetek bizonygatására? Könnyebb a szart is kiverni egy magatehetetlen szerencsétlenből, mint teleszart zoknival és letépett farzsebre hasonlító pofával hazakullogni.

Vajon ezek a betyárkörték miből tanulják meg, hogy gyerekkel nem dugunk, kiszolgáltatott embert nem bántunk? Hogy amit vállaltak mikor munkába álltak, az hivatás, a gyerekek,  emberek élete nem játszótér. Hogy felelősséggel tartoznak a rájuk bízottak egészségéért, és mentális állapotáért.
Ki védi meg a kiszolgáltatottakat? Ezek az intézmények egyre kevésbé képesek betölteni a feladatukat. De megoldás az, ha  valamelyik hozzátartóban megpattan valami, és a gerincét a száján húzza ki a patkánynak? Vagy csak abban bízhatunk, a sitten majd megtanulják, hogy kell falnak támasztva pucsítani a zuhanyzóban, és egyben fingani ki a sárgadinnyét?
Mert ha csak ennyi remény maradt az elégtételre azoknak, akikkel ezek a dolgok megtörténtek, az kurvára kevés!