Néha nem értem a nőket. Hogyan képesek olyan irracionális döntéseket hozni, amiről tudják, hogy jó nem lehet? Mikor már nem keresik a bajt, hanem megtalálás, eldobás után újra visszaveszik maguk mellé.
Van egy lány, -illetve ma már asszony,- akinek története felfoghatatlan számomra. Teljesen hétköznapi ember, földön járó álmokkal, - férj, gyerek, család, - ahogy hétköznapi ő maga is. Nem pléhmét alkat, de az a típus akinek ha akarja, bármelyik ujjára akad partner. Jön is a herceg menetrend szerint, igaz nem fehér lovon, hanem egy girhes öszvéren, és tervezni kezdik az esküvőt. Aztán az "életük legszebb napja" előtt picivel eljár a szerelmetes vőlegény keze. A lány gondolkodóba esik, vacillálni kezd, lehet mégsem a fürge kezű lovag az igazi? De a nász már leszervezve, lemondani kínos volna, meg lehet csak a stressz hozta ki emberéből az állatot. Megülik a lakadáré't, ásó-kapa-nagyharang, meg Isten jobb és bal keze válassza el őket.
Ahogy telnek a hetek, az ifjú férj biológiai egyensúlya úgy borul fel. Alhasa helyett a fejében feszíti a vér, és módszeresen aprítja élete választottját minden ilyen alkalommal. Krónikus fogalomzavarban is szenved, miszerint a pénz (el)baszva, az asszony verve jó. A lány megelégeli a dolgot, hazazavarja a kedves édesanyjához, megnyugodni látszanak a kedélyek.
Ám jön a karácsony, ez az áldott, békés ünnep, a férj próbálkozásai sikerrel járnak, a lány visszafogadja.
Mert jönnek a rokonok, és ciki volna bevallani, hogy pár hónap után inkább elválni kéne.
Ezen az érvelésen ledadogott az agyam, mint mamuszos anyóka a vizes járólapon. Mivanmivanmivan?
Nagyobb ciki a rokonoknak bevallani, hogy a férjem az a barom aprófát darabol belőlem, mint tűrni, hogy ismét megtegye akár karácsony alkalmával? Hányszor kell egy nőt megverni ahhoz, és mennyire súlyosan, hogy eljusson a felismerésig: ez bizony nem fog változni? Megéri rettegésben tölteni a karácsonyt, hogy jó színben tűnjünk fel a rokonok előtt? Vagy az egyedüllét nagyobb rém, mint a verés? Mikor Jézus születésnapja alkalmából keresztül botladozol a szobán, felborítva a karácsonyfát, ünnepi asztalt, székeket, magadra rántod a frissen mosott függönyt kitépve a karnist a helyéből, a földön ülve lángoló arcodat tapogatva, a friss vér fémes ízével a szádban is azt fogod gondolni, ez még mindig kevésbé fáj, mint a magány?