Nem szól ugyan sokat, szeretem a csendet, vagy ha mégis dúdolni támad kedvem, inkább saját válogatást teszek be. De a kocsiban, amíg reggel szétdobálom a gyerekeket, aztán délután begyűjtöm őket, állandóan megy; általában MR2 vagy Jazzy. A többi kereskedelmi csatornát egyrészt a közbedumáló, semmitmondó, jópofiskodó sablonszöveg miatt nem szeretem, másrészt a rettentő mennyiségű kommersz sláger miatt, amik már a könyökömön jönnek ki. Egyébként zenében mindenevő vagyok (igen, a tuc-tucot is szeretem), és bár vannak preferált irányzataim, nyitottan állok az új dolgokhoz is.
Tehát a rádiózás egyik értelme számomra az, amikor nekem teljesen ismeretlen előadótól adnak egy dalt, és az rögtön beüt. Katarzis. Nem megy ki a fejemből, dúdolom, és egyszerűen úgy érzem, hogy ezt a számot „nekem írták”. Ha nem hallottam az előadó nevét, nem vagyok rest rákattanni a netre, és a megértett, még felderengő szövegfoszlányokból kihámozom, vajon mi lehetett a dal címe, vagy legalább a refrénje. A gugli és a youtube kellemes, hasznos párost alkotnak, jó barátaim; általában hamar megtalálom, amit keresek. A keresett együttesről utóbb kiderülhet, hogy csak az az egy számuk jön be, amit a rádióban hallottam, a többi hallgathatatlan, de jártam már úgy, hogy becsületes rajongója lettem. Ilyen pl. a Sneaker Pimps, Amy Winehouse, a Noisettes, a Mozella.
A legújabb felfedezettemet a Jazzy-n hallottam, és nem kellett sokat keresgélnem, mert elég egyértelmű volt a címe. A Pochill zenéje alapjában nem igazán tetszik (bár hangulat kérdése), de ez a dal teljesen elüt a tőlük-megszokottól. Minimál hangszer: egy gitár, füttyszó(nak tűnő hang), kongák és egy csodálatos hang, spanyolul. Még a fordítóba is bedobtam a szöveget, és nem is volt meglepetés, hogy tényleg arról szól, arról az érzésről, amire gondoltam:)
A legújabb felfedezettemet a Jazzy-n hallottam, és nem kellett sokat keresgélnem, mert elég egyértelmű volt a címe. A Pochill zenéje alapjában nem igazán tetszik (bár hangulat kérdése), de ez a dal teljesen elüt a tőlük-megszokottól. Minimál hangszer: egy gitár, füttyszó(nak tűnő hang), kongák és egy csodálatos hang, spanyolul. Még a fordítóba is bedobtam a szöveget, és nem is volt meglepetés, hogy tényleg arról szól, arról az érzésről, amire gondoltam:)
A rádiózás másik értelme, hogy amikor véletlenül mégis nagyobb kereskedelmi rádiót hallgatok, a sok sallang közt hirtelen egy olyan szám jön, ami nagy-nagy kedvencem, sok élmény fűződik hozzá, de évek óta nem hallottam, nemhogy itthon, de rádióban még talán soha (csak amikor divatos volt, ezer éve).
A minap a fiam átkapcsolt a Jazzy-ről és némi vita után végül a Neo-n kötött ki. Valami tingli-tangli szám vége volt épp, de a végére rákeverve felcsendült az összetéveszthetetlen gitárhang, majd Axl Rose - akkor még - zseniális hangja: Take me down to the Paradise City…wwááááá. Haj kibont, konszolidált anyuból előjön az állat, és végigüvölti Axl-lel a hat perces számot. Megszűnik tér és idő, anyu újra tizennégy, amikor az MTV-n először látta a klippet és a Guns and Roses-t, amikor alkoholtól és füsttől nehéz levegőjű klubokban rázta égővörös haját erre a számra (is). A gyerekeknek is tetszik anyu oldschool dala, és anyu megígéri, hogy otthon majd megmutatja nekik az összes jó dalukat (de melyikkel kezdje?). És gondolatban előveszi a rég elfeledett ’bakelit’ kincseit, amit még anno a bolhapiacon vett kétszázért (igaz, lejátszani már nincs mivel); mint például az eredeti borítós, lengyel kiadású Apetite for Destruction-t, és a Lies-t. Tényleg valódi kincsek.
A minap a fiam átkapcsolt a Jazzy-ről és némi vita után végül a Neo-n kötött ki. Valami tingli-tangli szám vége volt épp, de a végére rákeverve felcsendült az összetéveszthetetlen gitárhang, majd Axl Rose - akkor még - zseniális hangja: Take me down to the Paradise City…wwááááá. Haj kibont, konszolidált anyuból előjön az állat, és végigüvölti Axl-lel a hat perces számot. Megszűnik tér és idő, anyu újra tizennégy, amikor az MTV-n először látta a klippet és a Guns and Roses-t, amikor alkoholtól és füsttől nehéz levegőjű klubokban rázta égővörös haját erre a számra (is). A gyerekeknek is tetszik anyu oldschool dala, és anyu megígéri, hogy otthon majd megmutatja nekik az összes jó dalukat (de melyikkel kezdje?). És gondolatban előveszi a rég elfeledett ’bakelit’ kincseit, amit még anno a bolhapiacon vett kétszázért (igaz, lejátszani már nincs mivel); mint például az eredeti borítós, lengyel kiadású Apetite for Destruction-t, és a Lies-t. Tényleg valódi kincsek.
Hallani ezt a dalt a rádióban szintén igazi katarzis volt. Ezekért az élményekért szeretek rádiót hallgatni!
