Ritkán adatik meg az a luxus nekem, hogy a gyerekek nélkül menjek valahová, az pedig még ritkábban, hogy BKV-zzak. Nagyon sokáig jártam a hármas vonalán, imádtam (imádom most is) az egész különös, de megnyugtató hangulatát (kilig-kling, kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. A … következik), azt, hogy egy teljesen más közegben vagyok, hogy olyan sokféle ember véletlenül közös kocsiba kerül néhány percre. Mindig szerettem nézelődni, bár túl sokáig nem bámultam soha egy arcot, egyszerűen illetlennek tartottam, és ha visszanéztek, elpirultam, ami akkor nagyon kínos volt (oh, azok a tinédzser évek…). Pedig. Nincs abban semmi rossz; egy mosoly, és jó esetben a másik fél is elmosolyodik egy pillanatra. A savanyú/komoly arcok élettel telnek meg, és mindjárt kicsivel jobb hangulatú az út. Ma már szinte sportot űzök belőle, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor metrózhatok, hosszan nézem a velem szemben ülőket, és ha visszanéznek, egy kedves mosolyt küldök feléjük. Általában veszik a lapot, és én is kapok legalább egy ajakbiggyesztést. Miért is jó ez nekem? Csak úgy.
Most szerdán viszont, miután előző nap láttam ezt a videót: rájöttem, hogy kispályás vagyok. Egyszerűen úgy kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjek őrülten vigyorogni a sok magába zárkózó arc láttán. Pedig milyen jó is lett volna pár megállón keresztül önfeledten vinnyogni a röhögéstől, törölgetni a kicsorduló könnyeket. Csak úgy.