Olvasom az oktatásról szóló mindenféle tudósításokat, véleményeket, és úgy döntöttem mutatok a tisztelt nagyérdeműnek valamit. Az alábbi sorokat nem én, hanem a nevelésem alatt álló gyerek írta érvelő fogalmazásnak magyarórára:

Pesszimista, hisz magyar!

"Nincs érzékem a pesszimizmushoz. Úgysem sikerülne."
Ez a gondolat jut eszembe, ha a magyar társadalom elégedettségére gondolok. Mi magyarok
legendásan pesszimisták vagyunk, az Eurostat felmérése szerint a boldog kilátástalanságban csak
a bolgárok előznek minket, a portugálokkal és görögökkel azonos mértékben látjuk sötétnek a
jövőt. A felmérés szerint a magyar boldogságindex tízes skálán 6,2.

Azt tartja a mondás, hogy ez velünk még az iskolában kezdődik. A "mi leszel ha nagy leszel?"
kérdésre még gyerekkorban álomszerű válaszokat adunk, majd megtapasztaljuk, hogy a tanrend
szerint lexikális tudás nélkül naplopó rossz tanulók lehetünk. Aki nem tudja ABC rendben
felmondani a gombaspórák kialakulását a földtörténeti korok függvényében, és képtelen ezeket
vaktérképen is bejelölni, abból semmi nem lesz "nagykorában". Nem lesz diplomás sikerkovács,
de még jegyellenőr is csak szerencsével válhat belőle.

Az iskolák után megérkezünk a nagybetűs Életbe. Felnőttként szembesülünk a munkaerőpiac
helyzetével, az állástalansággal és/vagy alacsony fizetéssel, a megbecsültség hiányával, plusz úgy
általában az ország általános állapotával. Rossz, forráshiányos egészségügy, elszegényedő
oktatás, sebeken keresztül vérző szociális rendszer, és a politikusoktól hallott állandó
ígérethalmaz. Mert szegény ember az, aki ígérni sem tud. Elkezdünk félni, nehogy ellátásra
szoruljunk, nehogy leépítés legyen a munkahelyen, mert volt olyan politikus, aki szerint meg
lehet élni 47 ézerből, de a közmunkás lét nem az a kifejezett kéjmámor. Féltjük a gyereket a
rossz jegyektől, a központi írásbelitől, az érettségitől, a ponthatártól, a diákhiteltől, a
nyelvvizsgától, és mire kettőt pislantunk már az inflációkövető nyugdíjunkért aggódunk.

A magyar idősen sem nyugszik meg. Hogy is tehetné? Mindig jön valami, amin parázni lehet.
Bevándorlók, akik elveszik a kultúránkat és a nyugdíjemelésre költhető keretet. Emelkedő
farhát-áfa, összeomló nyugdíjrendszer-para keseríti a mindennapokat azon túl, hogy a
szétkopott izületekkel egyre nehezebben mássza az ember az Rendelőintézet - Csomolungmát a
legfrissebb laborjelentésért. Ami természtesen minimum három halálokot tartalmaz akkor is, ha
nem.

Azt gondolom ezt a világot nehéz lesz túlélni humorérzék és kellő irónia nélkül. Mindig azzal
traktálnak minket, hogy mi magyarok vagyunk a legokosobbak, legtehetségesebbek, csak
valahogy mindig közbejön valami, amitől ez nehezen derül ki a világ számára. Én arra építem az
optimizmusom, hogy az aktív felnőttként következő negyven évem alatt megtöri ezt az átkot valaki!

Naszóval. Amíg ma egy gyerek fejében ez a kép él a mával-holnappal kapcsolatban, addig mindenki elmehet a picsába vekengeni azon, hogy kell kockás ing vagy nem kell, felveheti-e a Jobbik vagy nem veheti, sorosbérencek fúj vagy nácikak rohaggyanak meg. 

Leszarom, bazmeg. Az érdekel, hogy az oktatással kezdjen valaki valamit! Felőlem nyugodtan akarhatják jobbikék is ugyanezt.