Régen minden jobb volt. 

 Minden közértben volt krinolin, igaz kolbász nem, de legalább mindenki meg tudta fizetni. 

Nem kellett nézni barnul-e már a banán, mert megvetted és megetted egy évben kétszer barnán is. 

Nem kellett izgulni devizaárfolyamon, mert amit hivatalosan megvehettél annak mindegy volt. 

Tanulhattál szabadon és ingyen, indulhattál Kulturális Seregszemlén, elmondhattad a verset amit hagytak. Názim Hikmettől A halott kislányt nem hagyták. Még csak az kellett volna, hogy a pártbizottságnak a hidegháborúban atomcsapás ihlette verset kelljen hallgatnia. Ami ráadásul úgy kezdődik, Az ajtókon én zörgetek, mindenhová bekopogok, nem láthattok engem soha...

 Igen, én vagyok a klasszikus Ratkó unoka. Szüleim Anna néni áldásos tevékenysége alatt születtek, így koromnál fogva a gyerek és tinédzser éveimet töltöttem a Kádár érában. Acélvárosi gyerekként megtapasztaltam milyen a szocialista álom megvalósulásának közelében lakni, ahol a KMK elkerülők szöget gyűjtöttek a kohászat udvarán, mert nem volt más dolguk. Aztán módom volt végignézni mikor kidurrant ez a lufi, és Acélvárosból a Tízezer Munkanélküli városa lettünk. Kórusban vonyítottuk Nagy Feróval a Nagyvárosi farkas intróját, Hobóval a Kopaszkutyát, és Pataky Attilával - nem a behízott nyakú békemenetes, ufók által elrabolt tahóval, hanem ezzel a kopottas csóró gyerekkel itt lent, akire már nem emlékszik  - álmodtuk azt a világot magunknak.   Azt a világot ahol azt mondok amit akarok. Ahol nem Aczél elvtárs ízlése szerint kell alakítani bármilyen kulturális műsort. Ahol nem kell számlával igazolni a Gárdonyiból hazafelé az igazoltató rendőröknek, hogy a nyakamban lévő "ricse kendő" valójában munkavédelmi ruházati boltban vásárolt munkavédelmi eszköz. Ahol az értelmiségi anyámat nem akarják beiskolázni a Marxista-Leninista Esti Egyetemre, mert az eredeti diplomája "kevés" a munkahelye megtartásához, és ahol nem kell hónapokat azon agyalnia, hogy kerülhetné ezt el valahogy mégis. 

Szóval egy olyan világot, ahol nem jön egy Moldova György, és nem tolja a pofámba, hogy a rendszer vezetője, Kádár János tulajdonképpen egy kibaszott proletárszent, és én, aki "megtagadom" azt a korszakot „rászolgál(ok) minden jelenlegi és eljövendő nyomorra és megaláztatásra". Az apádfaszát neked, vén bolond! Nem, nem kívánom ezt finomabban megfogalmazni, mert így is erősen visszafogtam magam, nem emlegettem például a szívlapátot sem, amire szerintem egy ilyen mondat után rászolgáltál. 

Az nem különösebben érdekel, ha ti imáitokba foglaljátok Kádárt, és rituális szertartás közepette a mellszobor körül botladozva igyekeztek egymásnak megidézni a szellemét. Ti abban szocializálódtatok, hogy nyálat kell köpni a nyeléshez a szátokba, hogy ne halljatok szomjan. Mi viszont igényeljük a demokráciát, és igyekszünk működtetni is valahogy. Időnként szarul tesszük, alkalmatlanokat választunk, a bőrünkön tanuljuk, a zsebünkön érezzük minden döntésünk súlyát, és olyan is előfordul, hogy tudni véljük hol kell keresni azt az elveszett koponyát.  De ez a mi döntésünk. Mi választottuk, mi szenvedjük. Nem mondja meg előre senki, mit kell tenni, kire kell szavazni, miről mit kell gondolni, és ki a jó elvtárs, és ki a népellenség. 

 Ez pedig a legszarabb döntésünkkel együtt is minőségi különbség bármilyen kommunista rendszerhez képest! Számunkra a rendszerváltás nem egy kiüresedett frázis ennyi év után sem. Ott és akkor azt is kimondtuk: elmehettek a francba a 6,40-es lecsókolbász romantikátokkal együtt!