Nem sok szórakoztatóbb dolog van annál, mikor közjogi méltóságaink Európába mennek. Lehet valami külön vírus csak nekik, ami a határt átlépve megtámadja és maga alá gyűri őket, mert mire megérkeznek a célállomásra addig általában a legalapvetőbb három dolgot elfelejtik:

 1: Kik ők.

2: Honnan jöttek.

3: Mekkora jelentőséggel bírnak. 

 Ekkor aztán beindul a banzáj, csúcsra jár a cukiság faktor, és Európa Alekoszainak műsorán röhög a kontinens. 

 Kövér László Berlinben járt. Nem mondom, Merkel asszony annyira zavarba tudja hozni az embert, hogy orbánviktor módra képes előtte levilágbajnokozni egy Bajnai teljesítményt, de nem gondoltam, hogy Morcos Bajusz házelnököt is elkapja a térdremegés, és lányos zavarában ilyen kicsúszik a száján:

 "Magyarország minden tőle telhető támogatást megad Németországnak a gazdasági válság leküzdéséhez." 

 Azoknak a németeknek, akiknek válság ide, válság oda, annyi pénzük van, mint még sose volt. Lovagias ez a fiú én mondom. Isteni szerencse, hogy nem vette komolyan senki, és nem mondták neki, hogy akkor Lacikám dobjál már ebbe a kalapba ötszáz eurót a berlini hátrányos helyzetű gyerekek megsegítésére, mert lett volna nagy zavart kapkodás és zsebturkálás a delegációban nyomban, hogy a kiküldetési kávépénzből valahogy összeguberálják a bedobni valót. Ezzel szemben az Aldi tulajdonos Albrecht család simán kifizeti a komplett magyar államadósságot zsebből, ha akarja. 

 Ezzel párhuzamosan Orbán Brüsszelben lazult, ahol a Visegrádi Négyek nevében kijelentette:

 "állítsák meg a bankok „Közép-Európából történő, anyabankok irányában zajló” tőkekivonását"

 A hatást el tudjátok képzelni? Én is. Lelki szemeim előtt megjelent az európai bankvezérek hahotázó feje, amint éppen Orbánt és a megegyezésre törekvést hallgatták. Ezek szerint mégse volna baj, ha Viktor szerződésen szereplő aláírása és a szava többet érne egy lyukas garasnál.  De amikor a Bankszövetséggel kötött megállapodás nem éri meg még a félév fordulót sem, akkor bizony oda kell menni és könyörögni kell, hogy ne vigyétek már el a tőkét az országból szeretett európai anyabankok, léccilécci, mert éhen találunk dögleni. Hiába no, a bankok félévente arcon szarása lehet mégsem a legjobb unortodox fegyver a vágyott gazdasági növekedés felé vezető rögös úton. 

Így mulattatják odakint a népeket nagyjaink. Érdekes, hogy a határt átlépve milyen gyorsan elfelejtik: mi nem a gazdag, feltételeket diktáló nagybácsi vagyunk, hanem a maroknyi csóró, hülye rokon, akiket egy futbalkos messiás vezet.