Tegnap ismét tüntettek a rendvédelmisek a parlament környékén. Előkerültek a 16-án megismert ötletbörzék, performanszok, transzparensek gazdagon, és még egy magát éjszakára felajánló nénike is akadt. A belváros köztéri csobogóvá átalakítása ezúttal - nagyon helyesen - elmaradt.

Napközben még durcás majális hangulata volt a dolognak, vonultak gyalog és kocsival, füstöltek és rigmusokat skandáltak, csak a köztévé Felvonulók kérték stábja hiányzott. Gondolom most nem szívesen közvetítették volna a felmerült kívánságokat, ahol vezető szerep jut a kormány tökére nőjön köröm, és mindig viszkessen óhajnak. A tüntetés a hangossága és a látványelemként használt ködgyertyák ellenére békés mederben maradt egészen addig a pillanatig, amíg a rendvédelmiek nem szembesültek a valósággal: tehetnek bármit, a kormány tesz rájuk, jó magasról. A tárgyalásnak is csak a karikatúrájával találkoztak, hisz Kedves Vezetőnk éppen a németeknél igyekszik jó benyomást kelteni a kifestő szépre színezésével, nélküle a többiek nem rendelkeznek semmilyen felhatalmazással.

Ezen a ponton a tüntetők türelme láthatóan elfogyott, és az adj király katonát szabályai szerint igyekeztek eljárni. Megunták a szarakodást és átlépték a határt, amit a Kossuth téren rendezett fotókiállítás jelentett ebben az esetben. A hódítók elfoglalták a tér közepét, és bevették a parlament lépcsőjét is. A helyszínről bejelentkező Hír Tv tudósítójának akut befosás rohamot okoztak ezzel, és gondolom futótűzként terjed a hír kormánykörökben is, hogy a tűzoltók már a spájzban vannak. Valamit tenni kell, ennek a fele sem tréfa, - gondolták - és talán magát Kedves Vezetőnket is riasztották a pánik vonalon. Mert, ha elszabadulnak az indulatok, és az adj király eljut a - ha nem adsz, szakítunk - fázisig akkor ki védi meg őket? Az a rendőrség, aminek a szakszervezetei és a civilben lévő tagjai a kivezényelt egyenruhások jogaiért és fizetéséért küzdenek?

Ebben a pillanatban szerintem a zabszemek is menekülőre fogták a kormányzati ánuszok közeléből. Embert kellett találni, aki kimerészkedik a türelmet vesztettek közé, és úgy kell semmit mondania, hogy politikailag és egészségileg is túlélje valahogy. Pintér Sándor lett a bárány az áldozati oltáron, - elvégre ő a belügyminiszter - aki hiába igyekezett határozott és bátor benyomást kelteni, mégis egy zavarában egyik lábáról a másikra ácsingózó tinédzsert idézett az igazgatói iroda előtt. Termetével sem tudott kimagasodni a tömegből, - hisz állva, rogyasztás nélkül tudja nyalni egy átlagos magasságú tűzoltó mellbimbóját - az önmagáért vagy a posztjáért kijáró tiszteletet meg a rendvédelmiek hagyták el valahol napközben.

Ennek ellenére megtette amit tudott. A nettó kilencvenezret kereső tömeggel szemben állva, vezénylő kezén akkora pecsétgyűrűvel, mint egy alufelni magyarázta, hogy bár a jelenlévők egyhavi illetményéből nem jön ki egy ilyen gyűrű, ő legalább nem ígér nekik semmit.

De hétfőn majd legalább beszélnek róla - mondta - ami a haladás felé tett kétségbeesett tipegési kísérletnek számít.

Ideje is lenne már ennek. Mert azzal én sem értek egyet, hogy valaki negyven évesen nyugdíjas legyen, de azzal sem, hogy hatvan feletti emberek mentsenek ki bárhonnan. Azzal meg végképp nem, hogy a rendünk védelmére szerződött emberek nettó kilencvenezerért kockáztassák az életüket napról napra, megbecsülés nélkül, évek óta kifizetetlen túlórapénzek ígéretével.