Ott állt némán és bámulta a várost. Az ő városát, amit maga nevezett újra a nemzet fővárosának alig néhány hete. Csalódott volt és morózus. Csalódott a zemberekben, csalódott a talpnyalókban, csalódott a minden hájjal megkent szakértőkben. Beszívta magába az ősz illatait, lábával piszkálni kezdte a lehullott avart, és csak az elmúlás járt a fejében.
A némaság amire kárhoztatták megviselte. Hogyhogy nem akarják most őt? Miért nem beszélhet a népéhez? Ki mondja, hogy a tőle megszokott karizmatikus beszéd nem oldana meg mindent egy szempillantás alatt? Ha ő mondaná nekik elhinnék. Ha maga lehetne a szónok akkor megértenék. Ha kiállhatna nem zúgolódnának, nem lázonganának sosem hallott szavakat emlegetve. De most gyalázzák és megvetik. Nem fogják föl ésszel, süketek és vakok, nem hallják és nem látják az új idők üzenetét. Ő meg el van ide dugva, mintha emigrált volna a zemberek haragja elől.
Lopva lenézett a jobb kezére. Körmei alatt világított a gyászkeret, ujjbegyei koszosak voltak, mintha saját kezével rakta volna ki a felhalmozott érméket a nyugdíjpénztárakból. A hajlatokban a vegyszerektől és a súrolástól kirepedt az érzékeny bőr, érzékeny és érdes volt, akár egy bányász keze. A szent jobb, mi? - gúnyolódott magában keserűen, és reflexeinek engedelmeskedve a nadrágjába kenve igyekezett megszabadulni a piszkos érzéstől.
A kert végében feltűnt egy alak, és lassan közeledni kezdett. Úgy mozgott, mintha nem volna lába, és csak úszna az avarszőnyeg felett, alig borzolva azt. Először azt hitte a lelkiismerete tért vissza hosszú sértődés után. Ettől kicsit megrémült, de a sápadt arcra nézve megnyugodott, és komótos léptekkel ballagott ki a pázsit közepéig. Egymás mellé telepedtek a hideg földre, és csak ücsörögtek egy darabig.
- Aludtál mostanában egyáltalán? - kérdezte az alak, és a kerítés tövébe lőtte a kezében szorongatott csikket.
- Aludtam, sőt álmodtam is - jött a válasz - rólad, rólunk, meg erről az egészről. Álmomban minden rendben volt! Sikerült meggyőzni őket az átlépésről, megértették, hogy ezzel szolgálják a hazát.
- Ezzel csak téged szolgálnak.
- Az ugyanaz! Engem, az országot, a népet, a nemzetet, a nenyit, hívd ahogy akarod. Különben is a te ötleted volt az államosítás.
- Ez igaz. De azt mondtam hagyj nekik választási lehetőséget. Azért lázongtak már húsz éve is.
- Kaptak választást: vagy belépnek önként, vagy lófaszt se kapnak, nem még nyugdíjat. Te mondtad, legyek kemény, mint a fagyott kutya lába.
-Ez a keménység? Hogy itt ülsz és sajnálod magad, miközben a Gyurcsány fiú leckéztet polgári Magyarországból? Ezek rajtad röhögnek, tudtad?
- Lárifári! Elhordanak mindennek maffiafőnöktől államosító utolsó rablóig, a párt végét vizionálják, de még az elvi támogatók is vazallus rendszerről beszélnek és tiltakoznak! Kit érdekel Gyurcsány véleménye?!
- Mondjuk a választókat. Nem sittre juttattad, hanem szószékre állítottad Ferit. A legnagyobb támogatója te magad vagy. Sokan fognak utálni csak azért, mert veled szemben éppen vele kell egyetérteniük.
Elgondolkodott, és rájuk esett a csend. Eszébe jutott egy cikk amit ma olvasott a felhatalmazásról, és amin ő maga is meglepődött: ennyire csereszabatosak lennének? A görcs összehúzta előbb a gyomrát, majd az ánuszát is. Utóbbira ráfogta, hogy biztos csak fázik. Közelebb húzódott a mentorához, de az asztrál test nem adott se biztonságot, se meleget. Magányosnak érezte magát, bensőjét marcangolta a félelem. Ez a francos nyugdíj lerombolhatja a szépen felépített kétharmados álomvilágot pont úgy, ahogy Xerxész tette Bábel tornyával. Gyorsan és kíméletlenül.
Még közelebb húzódott, és megtörte a csöndet:
- Egyedül vagyunk, János. Csak te és én. Légy őszinte: jár nekem valami jutalom a kitartásomért?
- Hogyne fiam:
a brüsszeli elnökségbe menet! 
